Fülöp Éva Mária – Kisné Cseh Julianna szerk.: Magyarok térben és időben. Nemzetközi Hungarológiai Konferencia. Tatabánya-Esztergom, 1996. május 28-31. (Tudományos Füzetek 11. Tata, 1999)
M. G. Ivanova–K. I. Kulikov: Az ősi udmurt mitológia és a Rigvéda
bentőbb, hogy papjaink, a Rigvéda megalkotóihoz hasonlóan azt állították, hogy „a víz a kötőféke, a víz a születés forrása". Mindez a következőt jelentette: „A vízhez tér meg az, aki a vízből jött." Az udmurt régészeti lelőhelyek hatalmas mennyiségű olyan tárggyal ajándékoztak meg minket, amelyek egymással ellentétes irányba forduló lófejet ábrázolnak. Van köztük bronzcsüngő, csontfésű és fülkanál. 1993-ban Idnakaron fejüket felszegő lovakat ábrázoló kisebb csüngő került elő (4. kép). A lovak mozdulata expreszszivitást, erőt és fenséget fejez ki. Az ábrázolás olyan kidolgozott, a részleteket olyan alapossággal és finoman faragták ki, hogy magas művészi színvonalú monumentális alkotás benyomását kelti. És újra felmerül a kérdés: lehetséges-e, hogy az udmurtok csak a lovak, a legszebb és leghasznosabb állatok iránti szeretetből ábrázolták olyan gyakran őket? Miért nem ismerjük más állatok hasonló megjelenítését? Ugyancsak érthetetlen a lovak, valamint liba(hattyú)-lábak együttes megjelenése a bronzcsüngőkön. Ezeknek az igen széles körben elterjedt csüngőknek a titka valószínűleg az Asvinokról (az „asvin" szó szerinti jelentése „lovakat birtokló") szóló védikus mítoszok segítségével fejthető meg. Az Asvinok isteni testvérek - ikrek, a hajnali és esti homályt jelképezik. Madarak (hattyúk) és lovak húzta aranyszekéren száguldanak az égen, egy nap alatt beutazzák az egész Világmindenséget. Gyakran lépnek fel gyors és ügyes megmentőként és támogatóként a bajban (RV. I. 118. 6-10 stb.). Különös figyelmet érdemel az Asvinok isteni gyógyító szerepe (RV. I. 112. 8; I. 116, 14; VIII. 22. 10.), amelynek jegyében visszaadják a halottaknak az életüket (RV. I. 117. 7; I. 117. 24; X. 65. 12.). Közük van a mézhez, amely tőlük jut a méhekhez, az ő szekerük szállítja a mézet, amelyet a Földre csurgatnak. A poszt-védikus periódusban az Asvinok értelmezése érezhetően megváltozott. Azok a jellemző vonások kerültek előtérbe, amelyek polaritásukat emelték ki: égföld, nap-éjjel, Nap-Hold. Eszerint, ha a védikus mitológiából indulunk ki, a madárlábas lovascsüngők az ember egyik fő talizmánjaként kellett hogy funkcionáljanak: fényt, egészséget és más, a Kozmoszból az emberhez érkező minden jót ajándékoztak: a reggeli és esti napot, az égi fényt. Az Udmurtia középkori lelőhelyein talált tárgyaknak még egy típusa hívja fel magára a figyelmet. A szétterített szárnyú madarakat ábrázoló bronzcsüngőkről van szó. Itt ugyancsak plasztikus kifejezésre jut a mitologikus jelleg: a csőr sasé, a szárny inkább hollóé, a láb kacsáé vagy libáé. Az egyik madár mellkasán stilizált emberalak szerepel (5. kép). A finnugor népek mitológiájából tudjuk, hogy a földi és a felső világ ősszülői a kacsa, a sas vagy a holló, s hogy nemcsak a környező világot óvják a gonosz erőktől, de magát az embert is. És feltételezhetjük, hogy a mindenható talizmán, amely egy lényben egyesíti a három madár vonásait, éppen ezekkel áll összefüggésben. De mit jelent a madár mellkasán ábrázolt ember? Forduljunk ismét az indoiráni mitológia felé! 47
