Fülöp Éva Mária – Kisné Cseh Julianna szerk.: Magyarok térben és időben. Nemzetközi Hungarológiai Konferencia. Tatabánya-Esztergom, 1996. május 28-31. (Tudományos Füzetek 11. Tata, 1999)

M. G. Ivanova–K. I. Kulikov: Az ősi udmurt mitológia és a Rigvéda

Az indoirániak epikus elbeszéléseiben számos történet őrződött meg a mitológiai északi országokban tett „utazásokról". Az egyik a következőt beszéli el: „Galavához, a bölcs remetéhez eljött Grauda szent madár és azt mondta: 'Elviszlek, ahova csak akarod, akár a világ végére is'. Galavában fellobbant a vágy, hogy meglátogassa a távoli Észak országát, ahol a szent Meru hegy világít, s körülötte a bolygók forgolódnak, ahol csak a boldogok élnek, mivel az oda eljutó földi ember elpusztul. „Lovagolj hát meg... ülj fel!" - mondta Garuda. És Galava felszállt a szent madárra, s csodálattal nézte mindazt, amit az egekből látott." A Meru hegyet meglátogató másik „utazó" Narada risi volt, akit Narajana isten különleges erővel ajándékozott meg. A risi az égbe emelkedett, majd fentről leereszkedett a szétterülő Tej-tengerhez, a Fehér-szigetre, ahol a boldogok éltek. Ezután újra visszatért „menedékébe". Végül a bölcs Sukában is fellángolt a vágy, hogy elérje az „örök lakóhelyet": ... És felszállt a légbe... felemelkedett az égbe; fart az égbolton, mint a szél, olyan határozottan mozgott. Mindenki látta a Garudához hasonló nagyszerű bráhmint, Amint a szél vagy a gondolat sebességével szárnyalt felfelé. „A levegőben száguldani képes" Suka áthaladt a hatalmas folyókon és tavakon, áttört a hegyeken, „látott különféle országokat" és miután megjárta a fénylő Meru hegyet, hazatért. A fénylő Meru és a boldog hiperboreusok országába nemcsak az óind istenszerű lények „repültek el", hanem a régi görögök is, például a Márvány-tengeren lévő Prokonneszosz szigetére való Ariszteasz. Erről Maximus Tyrius, a 2. századi sztoikus filozófus írt. Elképzelhető, hogy ez a szüzsé az ember két alapvető lelkéről szóló hittel kapcsolatos. Ez a képzet sok népnél elterjedt, elsősorban a nyugat-szibériai ugoroknál. Ezek szerint a képzetek szerint a lélekmadár a halhatatlanság jelképe volt, az élet öröklésének hordozója. Halál utáni léte a jóval és a fénnyel függött össze.

4 Összefoglalva, különböző népek több ezer kilométerre élnek egymástól, de hasonló mítoszokat és legendákat alkotnak, amelyek nemcsak a szellemi, hanem az anyagi kultúrában is testet öltenek. Természetesen nem bogozhatjuk ki az egész, igen bonyolult tartalmú mitológiai gombolyagot, amelyben a mítoszok hősei még életükben, vagy már haláluk után madár alakjában felszállnak az égbe és hatalmas távolságokat tesznek meg „a gondolat sebességével". Azonban, ha a feladatunk abban áll, hogy lefordítsuk a mitológiai képeket, a népek költői fantáziáját történetikulturális síkba, nem kerülhetjük meg a valós tényeket és a logika törvényeit. 4 KOSZJAREV 1984, 218. 48