Fülöp Éva Mária – Kisné Cseh Julianna szerk.: Magyarok térben és időben. Nemzetközi Hungarológiai Konferencia. Tatabánya-Esztergom, 1996. május 28-31. (Tudományos Füzetek 11. Tata, 1999)

Fodor István: A sas szerepe a honfoglaló magyarság hitvilágában

berekét a sámántudományra. A giljátok a sast és a sámánt ugyanazzal a szóval nevezik.

35 E példákból is egyértelmű, hogy a sasnak, mint a nemzetség ősének alakja gyakran összekapcsolódik a sámán-ős alakjával. A totemizmus és a sámánizmus elemeinek egybefonód ására már Róheim Géza felhívta a figyelmet.36 Nyilvánvalóan összefügg ez azzal, amiről fentebb Sternberg dolgozata ismertetésekor már szó esett: a sas égi, isteni eredetű lény, a tőle származó nemzetségeket kiemelkedő, rangos szerep illeti meg az adott társadalomban. Ugyanígy e közösségek kivételes képességű tagjait, a sámánokat is, akik kapcsolatot tudnak tartani a felső világ isteneivel, az alsó világ gonosz szellemeit elűzhetik, az istenek és segítő szellemek révén elháríthatják a szerencsétlenséget, gyógyítják az emberek gonosz erők által okozott betegségeit. A honfoglaló magyarságnál minden bizonnyal megvolt a sasnak, mint az isteni, égi eredetű, hatalmas erejű madárnak az a tisztelete, amelynek nyomait a néprajzkutatók a szibériai népeknél kimutatták. A honfoglalók hitvilágában a sas alakja ugyanúgy egybekapcsolódott az életfával, mint a jakutoknál, burjátoknál, tunguzoknál és más népeknél.

37 Ők is úgy vélhették, hogy a lelkek kis madarak képében az életfa ágain tanyáznak, amelynek tetején az égi madár, a sas ül. A kisebb madarak nyilvánvalóan az ember árnyéklelkei, s azokat a sámán segítőtársa, a sas hozza a földre.

38 Bizonyára ezt az ősi képzetet igazolják azok a honfoglalás kori, ismeretlen lelőhelyű korongjaink, amelyeket Dienes István tett közzé elsőként.

39 Az öntött, bronz hajfonatkorongok belsejében stilizált életfa-ábrázolás látható, a fa ágai madárfejben végződnek (4. kép). Ennek alapján a rakamazi korong jelenetét úgy is értelmezhetjük, hogy az égi madár karmai közt a földre hozza - fiókák képében - az életfa ágairól az emberi lelkeket. Harmattá János azonban a rakamazi korongok más kultúrkörből való előképére hívja fel a figyelmet. Egy örményországi kincslelet kapcsán megállapítja, hogy a Kr. e. 5. századtól Perzsiában a kiterjesztett szárnyú sas a királyi hatalom jelképe volt, s e mítosz gyökerei az indo-irániak Kr. e. 2. évezredi hiedelemvilágába nyúlnak vissza, utóélete pedig a tádzsik mondákig ível. Következtetése szerint: „Lehet, hogy a rakamazi ezüstkorong csőrében valamilyen virágot tartó madara a sas-mítosznak már ezt a változatát tükrözi. [Ti. a tádzsik folklórból ismert változatát. - F. 5 DIÓSZEGI 1962, 32. 5 RÓHEIM 1984, 127-129. Vö. HOPPAL 1975, 290. 7 PAULSON 1975, 290. 8 DIENES 1975, 99. 9 DIENES 1980, 202-207. 149