Fülöp Éva Mária – Kisné Cseh Julianna szerk.: Magyarok térben és időben. Nemzetközi Hungarológiai Konferencia. Tatabánya-Esztergom, 1996. május 28-31. (Tudományos Füzetek 11. Tata, 1999)

Szőke Béla Miklós: A Dunántúl lakossága és a honfoglaló magyarok

tó egyélű, rövid (Scramasax) és hosszú harci kések (Langsax, Breitsax), a szakállas balta (Bartaxt), a nyolcszögletes köpűjű és a szárnyas lándzsák, a peremterületek szláv népeinél pedig a kétélű kardok és az ún. horgas sarkantyúk (Hakensporn). Érdekes, hogy a 9- század első felében a késő avar kori kaganátus törzsterületén az új, nyugati fegyverek közül csak az egyélű hosszú harci kések terjedtek el, míg a kaganátustól elszakadni vágyó peremterületeken, a Kisalföld északi peremén, a Morava völgyében, az Alpok nyugati lejtőinél, a Dráva-Száva közén és a dalmát tengerparton ezek mellett a nyugati kétélű kardok is jelentősebb számban feltűntek, Morvaországban pedig a század második felétől szinte az egyedüli szálfegyver a kétélű kard lett. A kétélű kardok ilyen sajátos elterjedési térképe nyilvánvalóan nem Nagy Károly 805. Évi tiltó rendelete, a diedenhofeni Capitulate missorum {...ut arma et hrunias non ducant ad venundandum), hanem sokkal inkább bizonyos fegyverhasználati tradíciók miatt rajzolódott így ki, hiszen ahogy az ugyancsak nyugati „import" scrama- és langsaxokhoz, úgy a kétélű kardokhoz is hozzájuthattak volna a volt kaganátus harcosai, még ha ezek esetleg drágábbak is voltak s ezért esetleg csak szűkebb kör számára lettek volna elérhetők. A szablya és az egyélű, egyenes kard (palás) forgatásához szokott avar harcosok számára azonban az egészen más harcmódot és hadi technikát kívánó kétélű kard mindvégig idegen maradt. S bár a század közepétől, második felétől a keleti frank birodalomba közigazgatásilag is betagolódott Pannoniában már minden bizonnyal megszűnt az import-tilalom, a vidék fegyverforgatói a nyugati fegyverkíhálatból mégis csak az - egyébként hunkori eredetre visszanyúló - saxokat tudták a sajátjukba beépíteni. Mindössze két - valószínűleg bizánci eredetű - kétélű kard ismert az avar kor végi kaganátus területéről (Garabonc és Vízkelet [Cierny Brodj). Nem lehetetlen, hogy ezek a kardok egy kisebb lélekszámú, délről érkező népességgel, harcos réteggel jelentek meg Pannoniában, talán éppen a bulgárok elől nyugatra menekült abodritok (praedenecenti) és timocanok révén. Ugyanezen az úton, talán Ljudevit vagy Ratimar volt harcosaival bukkanhatott fel, főként Dél-Dunántúlon, néhány bizonytalan lelet-összefüggésű, korai karoling kétélű kard (Csánig, Pécs-Magyarürög és Szigetvár környéke). A fegyverzet egy másik jellegzetes darabja volt az ún. szakállas harci balta (Bartaxt, bradatice). Ez a baltatípus Morvaországban a leggyakoribb, a Dunától északra fekvő Kisalföldön és a Cseh-medencében sem ritka - ezért is vélték egyes kutatók ezt a fegyverfajtát jellegzetesen morva típusnak -, újabban azonban bebizonyosodott, hogy a Felső-Dunavölgyben is az egyik leginkább használt fegyverfajta, s feltűnően gyakran volt a sarkantyúval eltemetett harcosok vágőfegyvere. Ez a fegyvertípus valószínűleg a Duna feletti Kisalföldön és a Morava völgyében alakult ki a 9- század első felében, s leginkább itt is használták, olyannyira, hogy például a dalmát tengerpart temetőibe már el sem jutott. Legdélibb előfordulása a 85