Fülöp Éva Mária – Kisné Cseh Julianna szerk.: Magyarok térben és időben. Nemzetközi Hungarológiai Konferencia. Tatabánya-Esztergom, 1996. május 28-31. (Tudományos Füzetek 11. Tata, 1999)

Szőke Béla Miklós: A Dunántúl lakossága és a honfoglaló magyarok

Dráva jobb partján fekvő Medvedicka (Medvegy) lelőhely, ahol a korai karoling, az ún. Tassilo kehely stílusában díszített tűzaranyozású szíjvéggel együtt volt egy sírban. A Karoling Birodalomban is csak a 8. században, annak is inkább a második felében elterjedő szárnyas lándzsák a 9. század elejétől főként a Felső-Dunavölgyben jelentek meg, de felbukkannak az avar kor végi (pl. Dévényújfalu, Söjtör) és a korai Karoling-kori temetőkben (nagyobb számban Soronkőhidán, KeszthelyFenékpusztán) is. Feltűnő módon a század második feléből biztosan keltezhető darab már nem ismert, holott a 10. században is még (vagy már újra) a nyugatról eredő fegyverzet részét alkották. A Kárpát-medencében a 7. század után, a 9. század elején, a frank-avar háborúk idejében terjedtek el újra a köpűs felerősítésű nyílhegyek, egyre inkább kiszorítva a használatból a nyéltüskés nomád típusokat. Ez a leggyakoribb fegyver, amit a Kárpát-medence avar kor végi és Karoling-kori temetőiben a férfiak sírjában megtalálunk, gyakran egy sírban többet is: a síron belül azonban nincs meghatározott helyük, a koponyától a lábvégig bárhol előfordulhatnak. A volt avar kaganátusban a 9. század elején, első felében megjelenő horgas sarkantyúk közül a pannóniai példányok technikai sajátosságaik révén az eredeti frank horgas sarkantyúk köréhez köthetők, míg a Morva-medencében a 8. század végének, 9- század elejének időszakából eddig előkerült többtucatnyi horgas sarkantyút „szláv módra" tövisével együtt egyetlen vasból kovácsolták, s ezek többnyire díszftetlenek maradtak (vsz. helyi utánzatok voltak, ámbár ehhez egyelőre furcsamód hiányoznak az eredeti frank példányok). A lóbíztatás e sajátos, nyugati eredetű eszköze a 7. század második felében, esetleg csak a 8. század közepétől váltotta fel Nyugaton is a Merowing-kor végének kifelé hajló horgokkal készített sarkantyúit. A pannóniai példányok minden bizonnyal importként jutottak ide, de kevés számukból következően valószínű, hogy - már csak a nyugatitól eltérő keleti nomád lovaglótechnika miatt is - nem tudtak igazán meggyökerezni. A nők viselete a 8. század végétől, 9- század elejétől ugyancsak sokszínűbb, változatosabb lett, a keleti frank peremiem leteken az Ennstől a Középső-Duna vidékig és a Dráva-Száva-közéig a nyugati hatásokat az avarral ötvöző, s szláv vonásokat is magába olvasztó, közösen kialakított stílus jelent meg és terjedt el. A korábbi idők ovális karikájú, gúla alakú üveggyöngycsüngős „egyen"-fülkarikája helyett/mellett drótból hajlítgatott egyszerű ékszerek egész sorozatát és bronzlemezből domborított csüngőcskékkel díszített fülkarikákat akasztottak a homlokpántjukról a halánték mellett alácsüngő pántocskáikba. Jellegzetes, hosszú életű fejékszer volt még az egyszerű szőlőfürtös csüngődíszű, gyakran aranyból, ezüstből vagy aranyozott bronzból készített fülkarika, mely a 7. század vége óta kedvelt ékszer a kaganátus asszonyai között. A 9- század elejétől, első felétől új fejezet kezdődött az ékszer történetében, a kaganátus törzsterületén kívül, elsősorban a Fel86