Fülöp Éva Mária – Kisné Cseh Julianna szerk.: Magyarok térben és időben. Nemzetközi Hungarológiai Konferencia. Tatabánya-Esztergom, 1996. május 28-31. (Tudományos Füzetek 11. Tata, 1999)
Szőke Béla Miklós: A Dunántúl lakossága és a honfoglaló magyarok
A történeti irodalom a fenti eseményeket általában egymástól független események soraként tárgyalja, pedig valószínűleg közelebb járunk az igazsághoz, ha tudatosan megtervezett eseménysort látunk bennük. Úgy látszik, 805-ben az avar kagán - mint a későbbiekből kiviláglik, ekkor utoljára - a maga hasznára igyekezett politikai tőkét kovácsolni az ekkor még csak homályosan körvonalazódó, több tényleges hatalommal valószínűleg még korlátok közé szorítható szláv hatalmi aspirációkból. Nem kizárt, hogy Theodor kapkan űj területet kérő követjárása már ennek a tervnek a részeként, a kagán tudtával történt; a kapkan halálát követő gyors reagálás, a régi rang visszaállítását kérő követküldés pedig már a kapkan sikerén építkező, tudatosan eltervezett következő lépés volt. Valószínűleg nem véletlen, hogy az inter Sabariam et Carnuntum letelepített avarok csoportját és annak régészeti hagyatékát nem sikerült és - minden igyekezet ellenére - nem is sikerül elkülöníteni. Az áttelepülés ugyanis - márcsak a kapkan hamarost bekövetkezett halála miatt is - a valóságban meg sem történt (a későbbi forrásadatok némelyikének erre vonatkoztatása és egyfajta „avar kliensállam" feltevése erőltetett, az erre a vidékre vonatkozó adatok a kortársak által még jól ismert belső avar gyepűhatárra vonatkoznak). A kagán régi rangjának visszaállításában nemcsak az avar fejedelem, de a császár is érdekelt lehetett, ám közel sem csak azért, hogy ezzel a szláv-avar viszonyt újra normalizálja. Azzal ugyanis, hogy a kagán immár az ő kezéből nyeri vissza méltóságának régi rangját, a kagán a vazallusi függésnek egy sokkal szorosabb formáját volt kénytelen elfogadni; a kaganátus most már ugyanolyan tartománya lett a birodalomnak, mint 787-ben III. Tassilo Bajorországa. A függés elmélyülésének nyilvánvaló jele az is, hogy ő az első kagán, aki keresztvízben megmártózott. A elöntés azonban politikailag már elkésett. A belharcok folytatódtak, a hatalmi erő-átrendeződést már nem lehetett megállítani. 811-ben Nagy Károlynak már saját seregét kellett a béke helyreállítása érdekében Pannoniába küldenie. Amikor a császár az év november közepén Aachenbe érkezett, már vártak rá a Pannoniából jött „Kanisauci, az avar fejedelem (Canisauciprinceps Avarorum), a tudun és a Dunánál lakó szlávok más előkelői s hercegei (et alii primores ac duces Sclavorum circa Danubium babitantium), akik a Pannoniába parancsolt csapatok hadvezérei által a vezérek elé idéztettek" (Ann. Regni Francorum ad a. 811). Az ekkor megkötött béke - talán, mert lényegében a kialakult status quo elismerését jelentette - tartósnak bizonyult. Pannónia véglegesen betagolódott a Karoling birodalomba, mint annak legkeletibb provinciája, ezzel együtt - a jugurrus után most már a másik, tényleges hatalommal járó méltóság -, a tudun intézménye is megszűnt, többé nem szerepel a forrásokban. A peremterületeken laza függésű, szövetségi viszonyban álló fejedelemségek keletkeztek, így a Duna menti szlávoké (a későbbi morva és Nyitra központú fejedelemségek) és a dalmát tengerparton az óhorvátoké, míg a Dráva-Száva közének lakossága (Siscia központtal) már 80
