Fülöp Éva Mária – Kisné Cseh Julianna szerk.: Magyarok térben és időben. Nemzetközi Hungarológiai Konferencia. Tatabánya-Esztergom, 1996. május 28-31. (Tudományos Füzetek 11. Tata, 1999)
Szőke Béla Miklós: A Dunántúl lakossága és a honfoglaló magyarok
Ezek az összecsapások valószínűleg mindkét fél részéről már a nagy ütközetre való felkészülést szolgálták. Ennek jegyében ment Károly is Regensburgba, hogy megállapítsa, a bajor határok {fines vei marcas Baioariorum) mennyire védettek az avarokkal szemben - az avarok pedig a gyepű területén, nomádokra egyébként nem jellemző módon -, alkalmi erődítéseket építettek. 790-ben követváltás történt, előbb a frank királyhoz, majd az avar kagánhoz, a jugurrushoz és ad eorum principes az üj határok megállapítása ügyében. A tárgyalások azonban zátonyra futottak, vélhetően Károly - tudatosan túlzott - nagy területi követelései miatt. 791 őszén Nagy Károly a birodalma minden tartományából érkező lovagjaival végre összehangolt offenzívára szánta el magát az avarok ellen - mint életrajzírója, Einhard írja, „mind közül a legnagyobbra, amit eddig vezetett". Előbb fia, a mindössze 14 éves itáliai király, Pippin támadott Friaulból - mintegy elterelő hadműveletként - az avarokra és augusztus 23-án Krajnában egy avar erődöt (uualum) már el is foglalt, melyet három napig tartott, majd „hatalmas zsákmánnyal" és 150 fogollyal együtt hazatért. A fősereg Károly vezetésével szeptember elején ért az Ennshez, ahol szeptember 5-én, hétfőn három napos böjtöt és búcsút kezdtek. A határfolyót mégis csak hosszabb várakozás után, két hét múlva, szeptember 20-án lépték át. Három seregtest indult útnak: a Duna északi oldalán a birodalom északi részéről összegyűlt lovagok, déli oldalán a király személyes vezetésével a többiek haladtak, míg a Duna vizén egy, az utánpótlást szállító és harci feladatokra is alkalmas bajor flottilla követte őket. Az avarok végig elkerülték a nyílt összeütközést (még ha a legújabb történeti összefoglalások ennek ellenkezőjét is sejtetik), nem bocsátkoztak harcba a frank király seregével: sorra adták fel - a déli oldalon Cumeopergnél, az északin pedig a Campnál lévő - erődítéseiket, s látszólag még azt sem használták ki, hogy ellenségük lóállományát „betegség" támadta meg és kilenctized része elpusztult. Nagy Károly végül is harc nélkül jutott el a Rába torkolatvidékéig, ahonnan a tél beállta miatt (?) kénytelen volt visszafordulni és Savarián (Szombathelyen) át 52 nappal elindulása után újra az Ennshez érkezett vissza. Az eredménnyel messzemenően elégedetlen király sikertelenségének egyik okát a hadtáp elhanyagolásában láthatta, ezért Regensburgban egy ponthidat építtetett és Rednitz és Altmühl között hozzáfogott egy Duna-Majna-Rajna csatorna létesítéséhez is. Úgy látszik, az avaroknak sikerült — miközben ügyesen elkerültek egy esetleg kedvezőtlen kimenetelű nyílt összeütközést a frankokkal — egy régi, bevált nomád harcmódot, a felperzselt föld taktikáját alkalmazni ellenfelükkel szemben. Felégettek és elpusztítottak minden ehetőt, megfertőztek minden kutat és iható vizet. Az állatállományt és az embereket megtámadó, több püspök és előkelő nemes halálát is okozó kórok nyilván nem voltak függetlenek az avarok „praktikáitól". Az egyre inkább demoralizálódó, egyre lassabban vánszorgó sereget sokkal inkább ezek a bajok, mint a hideg fordította vissza. Bár a király az egész következő évet Regensburgban töltötte, hogy személyesen irányítsa a felkészülést 75
