Fülöp Éva Mária – Kisné Cseh Julianna szerk.: Magyarok térben és időben. Nemzetközi Hungarológiai Konferencia. Tatabánya-Esztergom, 1996. május 28-31. (Tudományos Füzetek 11. Tata, 1999)

Szőke Béla Miklós: A Dunántúl lakossága és a honfoglaló magyarok

tű, kulturális kötődésű népességet találtak itt őseink. Mivel a Duna két oldalán a 9. század eseményeinek köszönhetően más és más történeti fejlődés indult meg, és eltérő kulturális kapcsolatrendszer alakult ki, célszerű vizsgálódásunkat - márcsak a genius loci miatt is - a Dunántúlra szűkíteni. Kiket találtak a honfoglaló magyarok a Dunántúlon a 9- század végén, lakott volt-e ez a tájék egyáltalán? A kérdés akár ilyen végletesen sarkított felvetését az a tudományos közfelfogásban máig keringő vélekedés indokolja, mely szerint az avar kaganátus 8. század végi, 9. század eleji megszűnése az avar lakosság kiirtásával járt, szállásterületük nagy része lakatlanná vált, legfeljebb a peremterületekre szivárogtak be a környező szláv törzsek tagjai. Ezt a véleményt azok az írásos források is alátámasztani látszanak, amelyek az avarok (lakatlan) pusztájáról, a déserta Avavrorum-ról szólnak. Mi is történt tehát valójában a 8-9. század fordulóján, milyen vérveszteséggel jártak az avar-frank háborúk? Lapozzuk csak újra fel a korabeli forrásokat, és olvassuk el figyelmesen ebből a szempontból azokat. A kora feudális Európában a mély válságból, anarchikus szétesettségből a Karolingok hatalomra kerülésével egyre inkább magához tért frank királyság Nagy Károly uralkodása óta látványos fejlődésnek indult, a langobard királyság, majd a bajor hercegség bekebelezése után a szászokkal, illetve a cordobai szaracénokkal vívott, szinte évente ismétlődő hábomkban katonailag is megedződött, hatalmas birodalommá növekedett. Nagy Károly a hajdani nyugat-római birodalom visszaállításának ábrándjától, de még inkább hűbéres nemesei csillapíthatatlan földéhségétől sarkallva hatalma teljében fordult a nem is oly távoli múltban még Európa-szerte rettegett avar kaganátus ellen. Ez a kaganátus azonban már nem az a félelmetes ellenség, mint volt 150-200 évvel korábban. A 7. század második felében egyre inkább magába forduló, a külvilágtól tudatosan elzárkózó kaganátus kényszerű életmódváltásra szorított, katonáskodó nemessége az egység helyett a széthúzás, az anarchia felé vitte az országot, egy szűk oligarchikus réteg egyre nagyobb hatalomhoz jutott, a kagán fősége formálissá vált és akarata egyre kevésbé tudta egységes cselekvésre szorítani alattvalóit. Nagy Károly frank és bajor harcosokból álló serege először 788-ban - Tassilo és különösen az ő „gonosz felesége", Liutperga támogatásának megtorlásául - lépte át az avar határt. A lovagok élén, nem véletlenül, már két királyhű bajor állt, Grahammanus (Graman) és Audaccrus (Otakar) missi dom[i]ni regis Caroli (a király megbízottjai), akik előbb az Yppsnél (m campo Ibosd), majd pedig a Dunánál ütköztek meg - „vérfürdőt rendezve" - az avarokkal. Ugyanezen évben a Nagy Károly által a beneventumi hercegi székbe ültetett Grimald és a spoletoi herceg, Hildebrand között is háború tört ki, melyben - valószínűleg az egyik fél segítőjeként - egy avar sereg is részt vett. Ezek utóbb a Nagy Károly által megfigyelőként kiküldött Wineghisus-sszal és csekély számú frank harcosával meg is ütköztek, és a frankok szégyenletesen megfutamították őket. 74