Fülöp Éva Mária – Kisné Cseh Julianna szerk.: Magyarok térben és időben. Nemzetközi Hungarológiai Konferencia. Tatabánya-Esztergom, 1996. május 28-31. (Tudományos Füzetek 11. Tata, 1999)

Uzsoki András: Bajor Gizella és István király házassága

Bajor Gizella és István király házassága Uzsoki András (Bencés Apátsági Múzeum, Tihany) A korai gótika idején keletkezett a középkor legnépszerűbb legendagyűjteménye, a Vitae Sanctorum, amely később Legenda aurea néven terjedt el és vált ismertté Európában. Jacobus de Voragine dominikánus tartományfőnök gyűjtötte össze az anyagot és írta meg 1263-1273 között e nagyszerű művet; utána Genua érseke lett. Gyűjteményének szerkezete európai keretekben megközelítően elfogadható betekintést nyújt a 13- század második felében ismert szentekről és azok életéről szóló és szájon forgó legendákról. A Legenda aurea nagy terjedelemben tárgyalja Thüringiai vagyis Árpádházi Szent Erzsébet életét, míg lelki testvéréről, Assisi Szent Ferencről és Clairvaux-i Szent Bernátról kevesebbet közöl. Árpádházi többi szentjeink közül csak Szent Istvánról olvasható néhány sor sógorával, az 1146-ban kanonizált II. Henrik császárral együtt: „Utána az Úr 1002. évében boldog Henriknek az uralkodása következett, aki herceg volt Bajorországban. Istvánnak, Magyarország királyának, aki az időben még pogány volt, ő adta feleségül húgát, név szerint Gizellát, aki a királyt és egész népét a keresztény hitre térítette. Ez a boldog István oly szentéletű volt, hogy őt Isten több csodának a glóriájával ékesítette. Henrik és felesége, Kunigunda azonban tisztaságban, szűzen élték le együtt életüket, és utána békességben elhunytak." E bevezetővel szemléltetni kívántam a rendkívüli óvatosságot igénylő forráskutatást és ezzel együtt a krónikák, gesták és életrajzok (vitae) adatainak kritikával történő felhasználását, amely előadásom témáját képezi. Másfél évtizeddel ezelőtt jelent meg a Gizella királynénk életével, halálával és temetkezési helyével kapcsolatos régészeti, történeti és ikonográfiái tanulmányom. Ebben átvizsgáltam a 10-16. század hazai és külföldi krónikáit, gestáit és életírásait, a 17. századtól kezdve pedig a történeti szakirodalom döntő többségét. így jutottam el lényegében arra a megállapításra, amelyet Gombos Albin 1912-ben megjelent „Freisingi Ottó élete és munkáinak méltatása" előszó-tanulmányában és az 1938-ban, a Szent István Emlékkönyvben, „Szent Lstván a középkori külföldi történetírásban" címen közzétett rendkívül precíz munkájában is kifejezésre juttatott: ha szigorúan csak a megbízható 10-12. századi forrásokból szedjük össze a használható adatokat, akkor kevés megfogható áll rendelkezésünkre, ha a kompilátorok válogatás és kritika nélkül összehordott és továbbadott halmazait is felhasználjuk, akkor azok alapos átrostálása nem maradhat el, mert anélkül a 12. századtól napjainkig fellelhető alaptalanságok, torzítások, tudatos ferdítések, szubjektív felfogások és vélemények áldozataivá válunk. 211