Fülöp Éva Mária – Kisné Cseh Julianna szerk.: Magyarok térben és időben. Nemzetközi Hungarológiai Konferencia. Tatabánya-Esztergom, 1996. május 28-31. (Tudományos Füzetek 11. Tata, 1999)
Fodor István: A sas szerepe a honfoglaló magyarság hitvilágában
A szkíta-szarmata időkben (a vaskorban) a sas alakja széles körben elterjedt a szomszédos népek ábrázoló művészetében is. Az Urál-Káma vidékéről ismert ún. permi bronzok közt igen gyakoriak a kiterjesztett szárnyú sast mintázó bronzfigurák, testükön gyakran ember- vagy emberfej-ábrázolással.™ Aligha kétséges, hogy az itteni finnugor népcsoportok nemzetségeinek totem-őseit, vagy sámánjaik segítő szellemeit formázták meg ezekben a bronzfigurákban. Az ugyancsak vaskori Altáj-vidéki és mongóliai sziklarajzokon is találkozunk a kiterjesztett szárnyú sas ábrázolásával, ami e hiedelem még szélesebb körű elterjedésére utal/ 17 csakúgy mint az Altájban feltárt paziriki kurgánokban lelt hasonló módon megformált sasfigurák, 48 továbbá Nagy Péter híres szibériai gyűjteményének egyik figurája. 49 Az elmondottak alapján aligha lehet kétséges, hogy a sas-mítosz a Kr. e. 8. századot követő időben nem csupán Perzsiában játszott fontos szerepet az egykori közösségek hitvilágában, hanem az egész eurázsiai steppevidéken, továbbá az Urai-vidéki és nyugat-szibériai népek körében is. Nem kétséges, hogy e mítosz élt a nyugat-szibériai ligetes steppén ekkoriban önálló néppé formálódó ősmagyarság körében is. Valószínű tehát, hogy a honfoglalás kori sas-ábrázolások nem iráni művészeti hatásra jöttek létre, hanem ezek gondolati tartalma magában az ősi magyar hitvilágban gyökerezett. (Bár a megformálás módja, művészi kivitele ugyanúgy magán viseli az iráni és közép-ázsiai fémművesség hatását, mint a 10. századi ötvösművészetünk egésze.) Összegzésül tehát elmondható, hogy a honfoglaló magyar hitvilágban élő turul az égi, isteni eredetűnek vélt sas volt, ezt formálták meg honfoglalóink ötvösei, s Árpád nemzetsége ezt tekintette totem-ősének. E származásmonda alighanem igen ősi keletű, talán a szkíta-szarmata időkre megy vissza. Igaz, az Anonymus által megismert késői mondai változata ennek kialakulását Árpád apjának, Álmosnak az idejére vezeti csupán vissza, ez azonban kétségkívül későbbi fejlemény. Mivel a sas az ősmagyar hitvilágban is égi, isteni eredetű lény volt, 150 aligha vitatható, hogy GRIBOVA 1980, 140-141. - Figyelemre méltó továbbá, hogy a sas alakja igen gyakran feltűnik az obiugorok ősi (vaskori) csontfaragványain is. Vö. FODOR 1980, 122-123. - Az Ural vidéki és nyugat-szibériai finnugorság hitvilágában a sas alakja talán a délebbi irániaktól való kölcsönzés lehet. Erre utal az obi-ugor mitológia sok iráni eredetű vonása. Ixl. HOPPAL 1982, 44-51. - A Káma-vidéki permi bronzok említett csoportjáról Id. még: KÁMA-VIDÉKI 1996, 55. 7 OKLADNYIKOV 1963, 466-473.; OKLADNYIKOV-MARTINOV 1983, 151-157. 8 RUDENKO I960, LI. T. 9 LÁSZLÓ 1967, 54. A honfoglaló magyarság körében elterjedt sas-kultuszhoz szolgáltatott látszólag újabb adatot Kiszely István a fentebb már említett kétkötetes, 860 oldalas könyvében, amelyben hetet-havat, jót-rosszat összehordott. A szerzőre jellemző pontossággal megemlíti, hogy 1896-ban Mártélyon honfoglalás kori sírban vadászsólyom csontvázát találták (KISZF.LY 1996, 550.). A valóság ezzel szemben az, hogy Mártélyon nem honfoglaló, hanem avar sírok kerültek elő, az egyik csontváz mellett nem vadászsólyom, hanem házi tyúk csontjait találták. Ahogy mondani szokás, a hír egyébként igaz. (Erre az adatra Vörös István barátom hívta fel a figyelmemet.) 151
