Fülöp Éva Mária – Kisné Cseh Julianna szerk.: Magyarok térben és időben. Nemzetközi Hungarológiai Konferencia. Tatabánya-Esztergom, 1996. május 28-31. (Tudományos Füzetek 11. Tata, 1999)
Klima László: Finnugorok a korai történeti forrásokban
ra, a szkíták hajdani területének nyugati részén a legkeskenyebb. 24 A Dnyeper és a Dnyeszter torkolatától kb. 400-500 km-re északra már az erdő a természetes növénytakaró, s a Don torkolatától sincs 600 km-nél messzebb az erdős részek határa. Hérodotosz idején is erdők lehettek ezeken a tájakon, valószínűleg ősindoeurópai, talán ősszláv etnikumok által lakottan. Mindezek alapján a hérodotoszi Szkítia-leírás bármilyen szép és érdekes is, egyáltalán nem biztos, hogy akár egyetlen elemében is finnugor népekre vonatkozik. Ugyanilyen bizonytalan a kutatástörténeti részben már említett Harmatta-féle vélemény az elsőként Hellanikosznál szereplő amadokoszok és az obi-ugorok azonosításáról. Sajnos egyetlenegy jellemző vonás, a nyershúsevés alapján nem lehetséges etnikumok nevesítése. Annál is inkább, mivel a Harmattá János által közölt adatokból az a tanulság is leszűrhető, hogy ez egy általános „barbár" jelentésű elnevezésként volt használatos. A Hérodotoszra és Hellanikoszra visszavezethető adatok sok más szerzőnél is felbukkannak, továbbélnek egészen a középkorig. Közülük már említettem C. Pliniust, Pomponius Mélát, Ammianus Marcellinust, de még folytathatnánk a sort Dionüsziosz Periégétésszel, Klaudiosz Ptolemaiosszal és másokkal. Az említett forráskörnek egyes adatait csak esetlegesen tekinthetjük finnugor vonatkozásúaknak. Bizonyosan finnugor népekkel foglalkozó részleteket találhatunk azonban azokban a forrásokban, amelyekben a finnugor népek mai ismert népneveikkel fordulnak elő. Az első ilyen mű Cornelius Tacitus „Germania" című munkája. 25 Tacitus finnugor vonatkozású fejezeteivel kapcsolatban is a régi eredményeket ismertetik a kézikönyvek. Az eredmények a népnevek magyarázatához, illetve az említett népek lakóhelyének meghatározásához kapcsolódnak. A ma is használatos észt és finn népnév egyaránt ógermán eredetű. Szintén ógermán alapon magyarázzák a sithoni népnevet. Ez a nép lakóhelye miatt - a Botteni öböl északi partvidéke - lehetett esetleg finnugor. A forrás értelmezésében éppen az idegen eredetű népnevek okozzák a legnagyobb problémát. Az észt és a finn népnévvel kapcsolatban feltételezik, hogy eredetileg nem finnugor csoportokat jelöltek, s a finnugorok csak a Baltikumba és a Skandináv-félszigetre való beköltözésük után „örökölték meg" népnevüket. Tacitus szerint az észtek rítusai és szokásai a szvébekéihez, nyelvük pedig a britanniaihoz áll közelebb. A Baltikum és Skandinávia kétségtelenül a finnugor és indoeurópai elemek keveredésének különös színtere volt. Mindinkább erősödik az a vélemény, hogy a balti-finn népek etnogenezise már a mezolitikum óta mai lakóhelyükön zajlott. A régészeti kutatások mellett Finnországban a nyelvészeti és az antropológiai kutatások is mind nagyobb figyelmet fordítanak ennek a több évezredes kapcsolatnak a feltárására. A legújabb BEVEZETÉS 1976-1982, IV. 1982, 4. ábra 51., 7. ábra 61-64. TACITUS 1980. 14
