Somorjai József szerk.: Érték a fotóban. Országos Fotótörténeti Konferencia előadásainak anyaga. Tata, 1993. szeptember 27-28. (Tudományos Füzetek 9. Tata, 1994)

1993. szeptember 28. Korreferátumok - dr. Dienes Istvánné (Közlekedési Múzeum, Budapest): A Közlekedési Múzeum képtára

haladást kellően méltányolni, sem a múlt tapasztalataiból és törekvéseiből tanulságot venni s további haladásra ösztönzést meríteni képes nem leend." A tárgyi emlékek teljes körű megőrzéséről természetesen szó sem lehetett, ennek minden múzeumban határt szab a rendelkezésre álló terület, s a közlekedési eszközök kiváltképp terjedelmesek; épp ezért igyekeztek elődeink minél több képet összegyűjteni a múzeum számára. A megnyitásra kiadott „Emlékirat" - nevével némiképp ellentétben - voltaképp a múzeum első kiállítási vezetője: teremről-teremre haladva 12 oldalas „útmutató" ismerteti a látnivalókat. Mivel - a kor múzeumfelfogásának megfelelően - az egész anyag a kiállításban kapott helyet, raktár ezidőben még nem volt, ez a teljes gyűjteményt mutatja be. Az ismertető természetesen a tárgyakra helyezi a nagyobb hangsúlyt, a képekről meglehetősen szűkszavúan tájékoztat:,,Fent a falakon a magyarországi vasutak egyes érdekesebb részleteinek fényképei vannak elhelyezve", vagy „különféle mozdonyok és egyéb járművek" képei. Az bizonyos, hogy szerepelt ott a budapesti Fővám-téri Dunahíd - vagyis a Ferenc József-híd -, a pozsonyi, komáromi Duna-híd, a vásárosnaményi Tisza-híd, a Vág, az Ipoly, a Körös és más folyók hídjainak „látképei". Múzeumunk első teljes és részletes gyűjteményi katalógusa 1910-ben jelent meg, s ebben tárgykörönként csoportosítva tették közzé a tárgyak és képekleíiását, feltüntetve, hogy az a kiállítási termekben hol is található, ám a képeknek sem műnemét, sem alkotóját, de még méretét sem közölték. Mivel a múzeum épületét a második világháború alatt kétszer is súlyos bombatalálat érte, a romok alól kimentett képanyag azonosítása a katalógus laza leírásaival sokszor megoldhatatlan feladat. Az egykori gazdagságnak csak töredéke maradt ránk, s a veszteség mértékét csak érezzük, felbecsülni számszerűen lehetetlen. Annyi azonban bizonyos, hogy a kiállításban már századunk elején mintegy 1800 darab kép volt, s ezek túlnyomó többsége fénykép, de felbukkantak akvarellek, olajfestmények, mégpedig portrék és tájképek egyaránt. Már akkor voltak „színezett diapositivek keretbe foglalva", sőt „Magyarország különböző tájairól és népviseletekről" 450 darab „Stereoskop" volt megtekinthető 9 „Stereoskop szekrényben". Ez utóbbi műfajnak az a különlegessége, hogy a két szemhez különkülön beállított lencsékkel, tükrökkel egyazon képet mintegy megtestesítve, térhatásúan láthatott a szemlélő. (A Brno-i Műszaki Múzeumban még ma is működik egy ilyen stereoskop-néző készülék, egész szobát foglal el, s nagy tetszést arat még a külföldi látogatók körében is; javaslom, aki arra jár és teheti, föltétlenül nézze meg.) Katalógusunk szerint két „körkép" is volt a kiállításban, egyik a Vaskapu-csatornát, a másik a fiumei kikötőt mutatta be; a helyszínrajzon feltüntetett elhelyezés alapján azonban állíthatjuk, hogy ezek legfeljebb széles „panoráma-képek" voltak, s nem a szó valódi értelmében vett, külön építményben bemutatott látványosságok, mint a Feszty-körkép a magyarok bejöveteléről. Valódi volt azonban a dioráma, amelyben Aggházy Gyula három olajfestményét helyezték el: Munkács, Visegrád és Pétervárad váráról. A dioráma, „a fény színháza" a 19. század 20-as éveinek Párizsban feltűnt szórakoztató intézményei közé tartozott, s még az 1796-ban Londonban szabadalmaztatott körképnél is hangosabb sikert aratott: a francia De Villiers még verset is írt a lenyűgöző élmény hatása alatt. A látványosság lényege abban állott, hogy egy olajkezeléssel áttetszővé tett papírra 116