Somorjai József szerk.: Érték a fotóban. Országos Fotótörténeti Konferencia előadásainak anyaga. Tata, 1993. szeptember 27-28. (Tudományos Füzetek 9. Tata, 1994)
1993. szeptember 28. Korreferátumok - dr. Dienes Istvánné (Közlekedési Múzeum, Budapest): A Közlekedési Múzeum képtára
festett képet hátulról és fölülről világítottak meg, s miközben a közönség elsötétített teremben nézte, a fényerő változtatásával, esetleg színes papírernyők közbeiktatásával a különböző napszakok életteli illúzióját lehetett felkelteni. Tulajdonképpen az annyira áhított térhatást igyekeztek megvalósítani itt is, s egyben kimozdítani a látványt egyhangú változatlanságából - a mozgókép első tétova kísérleteit gyaníthatjuk a fényszínház működésében. Ez teszi érthetővé, hogy egy ilyen tájkép-dioráma helyet kaphatott a Közlekedési Múzeumban: az intézmény akkori vezetői - sok híres külföldi műszaki múzeummal ellentétben - nem egyoldalúan a személytelen technika fejlődését igyekeztek bemutatni, hanem a hazai közlekedés művelődéstörténeti szerepét: az átformálódó tájat és benne a környezetét építő, a technikát a maga javára fordító embert. A közlekedési eszközök tökéletesedése mellett érzékeltetni akarták az utazás hasznát, értelmét, gyönyörűségét is: a vonat ablakából feltáruló tájat, várromot, városképet, az akkori - a mainál több mint háromszor nagyobb - történelmi Magyarország megismerésre érdemes nevezetességeit, romantikus szépségeit is. Az elmondottak alapján bizonyára már érthető, hogy műszaki szakmúzeum voltunk ellenére nem fotótárról, hanem képtárról beszélek, s remélem, ez nem hangzik szerénytelenségnek: ez a hivatalos elnevezése is ennek a részlegnek. Ez a képtár természetesen nem történelmi képcsarnok, még kevésbé szépművészeti galéria; de a fényképeken kívül ma is nagy számban találhatók benne metszetek, kőrajzok, színezett litográfiák, akvarellek és olajfestmények is. Elkerülhetetlen ez már csak azért is, mert maga a közlekedés jóval nagyobb múltra tekint vissza, mint a fotográfia, s az utak, postakocsik, fogadók világa mindig is kedvelt témája volt a festőknek, rajzolóknak. A vár- és városkép-ábrázolások, tájkép-metszetek - különösen, ha későbbi fényképekkel összevethetők - sok gazdag tanulságot, ismeretet nyújtanak egy-egy téma kutatójának. Tisztában vagyunk persze azzal, hogy dokumentációs érték tekintetében a műfajok nem egyenértékűek: a rajzoló - önkéntelenül is - mindig szerkeszt, komponál, elhagy és kiemel egyes részleteket, így a fotográfia hitelességével nem vetélkedhet a legaprólékosabb rajz sem. Igen tanulságos péda erre a szegedi vasúti híd képe, amely a szakmunkákban is Ludvigh Rohbock rajzáról készült metszeten található meg, az 1860-as években Darmstadtban kiadott metszet-sorozatból. Képtárunkban megtalálható ennek a hídnak 1859-ben készült fényképe - fotógyűjteményünknek ez a legkorábbi darabja. Azt már csak a régi katalógusból tudjuk, hogy volt egy évvel még korábbi fénykép is - tehát 1858-ból -, amely építés közben örökítette meg ezt a nevezetes, korai vasúti hidat - ez a kép nem maradt fenn a háború után. Mindenképp fotográfia-történeti értékű az a ma is meglévő, 67x19 cm méretű fénykép, amely az állványzataiból még ki nem bontott híd terhelési próbáját mutatja, mozdonyokkal, vasúti szerelvényekkel megrakva. A mélybarna tónusú kép valójában három részből - 21-24 cm-es darabokból - van ügyesen egybeszerkesztve, s így széles panorámát nyújt a teljes hídról. Az erősen megsérült, több helyen végigszakadt fényképet ma szépen restaurálva, különös gonddal őrizzük: joggal tekintjük fotógyűjteményünk alapkövének. A kép jobb alsó sarkában látható a finom, ovális préselt pecsét: „Photographie von Anton Rorhbach in Szegedin". 117
