Somorjai József szerk.: Érték a fotóban. Országos Fotótörténeti Konferencia előadásainak anyaga. Tata, 1993. szeptember 27-28. (Tudományos Füzetek 9. Tata, 1994)
Előadások - Stemlerné Balog Ilona (Magyar Nemzeti Múzeum Legújabbkori Történeti Múzeuma, Budapest): A fénykép mint történeti emlék és forrás
fényképezett személy korántsem idealizálható olyan mértékben, mint a festett -, ezért a 19. század végére az állami bürokrácia és a bűnüldözés is használni kezdi: igazolványokba, útlevelekbe, bűnügyi nyilvántartásokba kerül. A portré nagyított, sokszor színezett fénykép vagy színes hatást keltő kromotipia formájában, díszes keretekben felkerül a polgári lakás reprezentációs célokat szolgáló helyiségeinek - az ebédlőnek, a szalonnak, az úriszobának - a falára. Intim emlékként hordják melltűként, óratokban, vagy egyszerűen levéltárcában; esetleg a budoár öltözőasztalán vagy egy íróasztalon kap helyet, nemegyszer díszes fényképtartóba helyezve. Leggyakrabban a portréval találkozunk a nem szokványos alapanyagra - selyemre, bőrre, vászonra, porcelánra - készült fényképek között. Ezek a fényképek különösen alkalmasak arra, hogy emléktárgyként funkcionáljanak, vagy reprezentációs szerepet töltsenek be. így például a karlsbadi nyaralás emlékére készült fényképes porcelántál, vagy az ifjú pár fényképével díszített selyem esküvői menükártyatartó stb. A családtagok és ismerősök portréit albumba gyűjti a polgár. Az album a szalon asztalán kínálja magát a családtagok és ismerősök képeivel, a ház urának és asszonyának, valamint bájos gyermekeinek fotográfiáival, az eladósorban levő kisasszony báliruhás, szende képmásával. De a fényképalbum őrizheti távoli utazások emlékeit, az ott vásárolt, sokszorosított, nyomtatott felirattal ellátott városképeket, híres épületek, műalkotások fotóit. Az arisztokrata és nemesi családok nyáron vidéki kastélyukba, kúriájukba költöztek. A polgár valamelyik ismert nyaralóhelyen töltötte szabadságát, ahonnan emlékként a nyaralóhely és környékének fényképeit vitte haza néha önálló album vagy leporelló alakjában, de módjában állt saját arcképével díszített emléktárgyat is készítetni. Teret hódított a fénykép az egyes tudományágakban. Már a múlt században használta a csillagászat, a meteorológia, a földrajz és a biológia, az orvostudomány, a néprajz, a régészet és a műemlékvédelem - hogy csak néhányat említsek a teljesség igénye nélkül. A fotográfia szédítő, máig is felfelé szárnyaló karrierje azonban nyomdai sokszorosításának megoldásával, a nyomtatott fénykép és a sajtófotó megjelenésével gyorsul fel igazán. A sajtófotó megjelenése nagyjából egybeesik a fényképezés egyszerűbbé, olcsóbbá válásával. A pillanatképek, mint a tömegméretűvé vált fotografálási passzió végtermékei, szintén az 1890-es években kezdenek elszaporodni. A sajtófotó az újságírás kiegészítőjeként, a korrekt képi tájékoztatás mellett gyakran válik a politikai propaganda eszközévé, ezért ilyen értelmű szerepének és hatásának tanulmányozása sem hanyagolható el, ha a fényképnek a társadalomban betöltött szerepét vizsgáljuk. A fénykép, mint történeti emlék és forrás mögött ott van az azt létrehozó fényképész (fényképező) valamint az azt megrendelő, használó és fogyasztó réteg. Foglalkoznunk kell tehát forrásunk „szociális természetével", azaz a mögötte húzódó társadalmi mozzanatokkal. Meg kell látni a hőskor kísérletező fotográfusai után az 1860-as évektől a tisztes és kevésbé tisztes iparűzőket, akiknek nemcsak mesterségbeli tudásuktól, de üzleti érzéküktől és szerencséjüktől is függött, hogy hogyan boldogultak. Látunk küszködő vándorfényképészeket, akik vásári bódékban, búcsúkon próbálják mintakollekciójuk mutogatásával fényképezkedésre 17
