Somorjai József szerk.: Érték a fotóban. Országos Fotótörténeti Konferencia előadásainak anyaga. Tata, 1993. szeptember 27-28. (Tudományos Füzetek 9. Tata, 1994)

Előadások - Stemlerné Balog Ilona (Magyar Nemzeti Múzeum Legújabbkori Történeti Múzeuma, Budapest): A fénykép mint történeti emlék és forrás

csábítani a kispénzű közönséget és az úri közönséget saját házában berendezett műtermében fogadó fotográfust, aki maga is megbecsült polgára városának, akinek vállalkozásairól rendre hírt ad a helyi sajtó, kirakata a vasárnapi korzó kötelező stációja. A fényképezés társadalmi hátterét kutatva külön fejezetet érdemel a fényképezést nem hivatásszerűen, nem jövedelemforrásként, hanem kifejezetetten szabadidős, esetenként önmegvalósító tevékenységként űző, gyakran művészi babérokra is pályázó amatőr fényképezők rétege. A századfordulón jelenik meg a modern értelemben vett fotóriporter, aki már nem a műtermébe csalogatott polgár fényképezéséből, hanem a sajtó számára eladott fényképekből él. Ez a mesterség/hivatás az előzőktől teljesen eltérő fotográfusi erényeket kíván, fontos eleme a mozgékonyság, gyorsaság, az a képesség, hogy az események leglényegesebb, jellemző pillanatát tudja megragadni. A gyorsaság ezidőtájt nemcsak a felvételek elkészítésénél fontos, hanem azért is, mert lényege, hogy ki ér képével először a szerkesztőségbe. A képesújságok a századelőn nem tartottak státuszos fotóriportereket, annak a képét közölték, aki előbb szállított - jóllehet megfigyelhető bizonyos fotóriportereknek egyes lapokkal való szorosabb kapcsolata. A kutató dolgát megnehezíti, hogy a lapok nem vagy csak ritkán közlik a fotóriporter nevét, legtöbbször csak azt írják: „saját kiküldött fényképészünk pillanatnyi felvétele" - ami esetenként más és más fotóriportert takarhat. Névvel leginkább az amatőrök által beküldött fényképek szerepelnek, akikre kifejezetten számítanak is a képesújságok, buzdítva őket újabb felvételek küldésére. A fényképet megrendelő, használó, fogyasztó rétegről szólva a polgárságot kell említenem, az első helyen, amint a fényképészek/fényképezők népes táborában is ők vannak legtöbben. A társadalom felső rétegéhez tartozók a fényképezés kezdeteitől jelen vannak, mint fényképezők és megrendelők. A parasztságról tudjuk, hogy a néprajzi fényképezés jóvoltából előbb vált a fényképezés tárgyává, mint saját fényképének tulajdonosává. Egészében elmondhatjuk, hogy századunkra a társadalom alsóbb rétegei számára is elérhető lehetőséggé, sőt igénnyé vált, hogy az élet bizonyos eseményei, fordulópontjai alkalmából lefényképeztesse magát (esküvő, katonaság, keresztelő stb.) hogy saját és szerettei fényképével díszítse lakását. A fényképnek, mint történeti emléknek a 19. századi írott és tárgyi történeti emlékanyaggal közös tulajdonsága a tömegesség. A fénykép a 19. század szülötteként, létezésének első két évtizedét leszámítva, olyan mennyiségben készült és maradt fenn, hogy annak eldöntése mit őrizzünk meg belőle, szakmánk talán legnagyobb kihívása. Speciális, jórészt vizuális jellegű társadalom-, technika- és kultúrtörténeti ismeretekre van szükségünk, és ennek része kell hogy legyen bizonyos fotótörténeti és fotótechnikatörténeti ismeretanyag. Bizonyos mértékű szubjektivitás a döntésnél elkerülhetetlen, hiszen történeti tudásunk is szubjektív, nem beszélve ízlésről, érzelmekről, érdeklődésről. A speciális történeti tudásanyag megszerzéséhez nem annyira a történeti feldolgozások, inkább forráskiadványok, naplók, visszaemlékezések és mindenekelőtt az egykori képesújságok és más sajtótermékek adnak segítséget. Régi 18