Somorjai József szerk.: Érték a fotóban. Országos Fotótörténeti Konferencia előadásainak anyaga. Tata, 1993. szeptember 27-28. (Tudományos Füzetek 9. Tata, 1994)
1993. szeptember 28. Korreferátumok - dr. Dienes Istvánné (Közlekedési Múzeum, Budapest): A Közlekedési Múzeum képtára
Névvel nem jelölte a fényképész azt a 13 darab 1861-ben készült - sajnos, már erősen halványuló - sárgás-barna fotográfiát, amelyeken a szolnoki pályaudvart és az egykor volt Tiszavidéki Vasút járműveit örökítették meg. A mozdonyok között a magyar vasutakon közlekedő legkorábbi típusokat láthatjuk, amelyeket az 1840-es években gyártottak: még nem is számmal, hanem névvel jelölték ezeket. „Harangod, Hatvan, Máramarossziget, Érsekújvár" - ilyen táblákat látunk az oldalukon, s ami számunkra igen lényeges: műszaki adatokkal is feliratozták a passe-partout, feltüntetve a gyártás évét és a szállító céget is. A vasútépítő magántársaságok után a Magyar Államvasutak - mint ismeretes 125 éve, 1868-ban alakult meg, első vonala a Pest-Salgótarján közötti szakasz volt. Itt a kiállításban látható egy 1871-ben, ismeretlen személy által készített fénykép, amelyen Salgótarján állomás épülete előtt az állomás személyzete látható örömmel és büszkeséggel veszi birtokába a felvirágozott 14. pályaszámú mozdonyt. Az már a kutatómunkának köszönhető, hogy ismerjük a gép műszaki adatait, tudjuk, hogy a Wienerneustadt-i Siegl Gépgyár akkoriban korszerű terméke volt, követni lehet sorsát a MÁV későbbi átszámozásai során, de még a képen látható állomásfőnök nevét is számontartjuk: őt Blagovich Árminnak hívták. A közlekedéstörténetnek valóban nagy nyeresége, hogy a fotografálás, illetve főként a szabad téren való fényképezés épp abban az időben vált általánossá, kedvvel gyakorolt, megbecsült mesterséggé, amikor a hatalmas vasútépítések, hides alagút-építések szinte napról-napra alakították, átformálták az ország képét. Az 1870-es években - amikor a nagy vasútépítési láz megkezdődött - szokássá is vált, hogy az építtető társaság megrendelte a pályaépítés folyamatának, főként a legnehezebb szakaszokon végzett munkáknak folyamatos fényképezését. Minden vidéknek megvolt akkor már a maga kipróbált, jónevű fotográfusa, aki szívesen vállalta a feladatot, hiszen üzletnek, hírverésnek, reklámnak a fényképész csakúgy felhasználhatta a képeket, mint az építő társaság. A múlt századi történelmi Magyarország területéről nagyon sok vasútvonal képe maradt így ránk, összes állomásépületével, hídjával, viaduktjával, műtárgyával; albumba kötve vagy lapokban díszes dobozba rakva. A legalaposabb, legrészletesebb leírásnál is többet mondó tanúi e képek a kor közlekedési építészetének. Olykor megörökített a helyi fényképész eseményeket is: amikor például a már csaknem készen álló eperjesbártfai vasútvonal pályájának jórészét egy elemi erejű vihar elmosta: a pusztulás méreteit a szavak nem képesek visszaadni. Divald Károly fényképei érzékeltetik igazán az építők hősi erőfeszítését, hogy a katasztrófa ellenére a vasút a megnyitás kitűzött időpontjára mégis elkészült. A Nyugati pályaudvar - amelyet akkor még az Osztrák Államvasút Társaság budapesti felvételi épületének neveztek - 1875-77-ben épült fel a régi Pest indóház helyére, s tudjuk, hogy az építkezés egész ideje alatt a forgalmat zavartalanul fenntartották. A tényt ismerjük ugyan, mégis, a kitűnő Klösz György remek fényképsorozata nélkül szinte elképzelni sem lehetne, hogyan szolgált állványzatul az építkezéshez a régi épület tetőzete, míg föléje nőtt az új, tágas csarnok vasváza; amikor teljesen készen állt az új pályaudvar, egyszerűen kibontották alóla a kiszolgált régit. Klösz György itt külön hálára kötelez bennünket azzal, hogy a felvétel dátumát belekarcolta negatívjaiba, s így szinte napról-napra követhető a 118
