Mezei Ottó: Vaszary János és / vagy az új reneszánsz. Vaszary János összegyűjtött írásai. (Tudományos Füzetek 8. Tata)

egyenlő fél a kozervatívokkal. Ennek a művészetnek kimentő, gazdag irodalma és esztétikája van, ezt már nem lehet történelmi ráolvasással, jövendöléssel és baljóslatú sejtelmekkel elkenni. Nem áll, hogy az ösztönösséget tagadja és a racionalizmus egyedüli fundamentuma, hisz az egyéni megérzés kiindulási pontja; nem áll, hogy a természetet abszolúte mellőzi, hisz az impresszionizmus: atmoszférafestés, a posztimpresszionizmus: az elhanyagolt forma visszahelyezése; a kubizmus: a tárgyak plasztikáját és térhatását keresi; továbbá a primitívek csakis a természetre építenek, a szürrealisták kizárólag személyes élményekre támaszkodnak. Ellenben áll: hogy a természetet átalakítják, abból stílusalkotásra törekszenek, miután a stílus nem a természetben, hanem az egyénben van; a naturalizmusban többféle fokozatot ismernek, de soha sem mennek el szolgai másolásig. Természetesen ez más, mint amit ma naturalizmus alatt szoktak érteni. Glatz mester itt hasonlít ahhoz a prédikátorhoz, aki idegen templomba ront be, melynek nem ismeri sem stílusát, sem liturgiáját, de azért ott rendet akar csinálni és megtéríteni. 4. Nem szívesen emlékezem a cikk azon megállapításaira, ahol festőkről mint személyekről, tehát céhbeliekről mond igazságtalan kritikát. Efféle kifejezéseket használ: „munka és tudás nélkül egy újabb viccel boldogítani az emberiséget... még most is előnyösebb;" vagy: „reklám, gyors siker, becsapásféle stb." Glatz mester, miután ezeknek a képeknek műhelyeiben valószínűleg nem fordult meg, vagy talán csak kíváncsiságból, nem sejtheti, hogy mily felkészültség és mily alapos természetismeret előzi meg ezeket a munkákat. Ez mindenesetre mentsége szigorú kritikájának. Azt azonban bizonyosan tudja, hogy egy festőnél, hacsak a normális mértéket üti is meg a tehetsége, a mesterségbéli tudás nem okoz úgyszólván gyakorlati nehézséget, festeni ugyanis mindenkit meg lehet tanítani, csak idő és türelem kell hozzá. Hát elképzelhető, hogy egy festő, aki nem utánozni óhajtja a természetet, hanem átváltoztatja, sommázza, differenciálja, esetleg deformálja, kiegészíti, szóval felhasználja, hogy az ne ismerje a mesterséget, midőn újabb és újabb eljárást, technikát kénytelen munka közben változtatni? És aztán a kép sorsa sohasem a manuális ügyességtől függ, hanem attól a benső izgalomtól, lelki feszültségtől, mely a tehetség sajátsága és kísérője, és amely a kép születésének, kialakulásának és megoldásának egyedüli feltétele. Ezek a festők legalábbis kísérleteznek annyit a különféle anyagokkal, és legalábbis respektálják annyira, mint a konzervatívok. Az bizonyos, hogy nem törekvésük megmutatni, hogy milyen verejtékes és nehéz a művészet, hanem hogy milyen — szép. Nem időzöm ennél a vádaskodásnál tovább, mert Glatz mester pótló nyilatkozatában itt is elégtételt szolgáltatott, midőn beismeri, hogy hasznos és szükséges munkát végeznek valamennyien nagyon sok tehetséggel. Mindezeken a művészi kérdéseken kívül temérdek problémát érint, csakúgy könnyedén, melyeknek megvilágítása érdekességük és fontosságuk szerint a hírlap hasábjain nem intézhetők el térszűke miatt. A sok közül csak kettőt akarok szóba hozni. Glatz mester ugyanis azt hiszi, hogy a tradícióval való mindenáron való szakítás a progresszív művészet szabadkőműves jele. Nem mindenáron; szabad még az akadémikus forma is, ha tudna valaki vele valami újat mondani; hasz95