Mezei Ottó: Vaszary János és / vagy az új reneszánsz. Vaszary János összegyűjtött írásai. (Tudományos Füzetek 8. Tata)
A jelenségek külső, naturalisztikus formái korántsem alkalmasak arra, hogy benső, intenzív elképzelések tolmácsai legyenek, mert a természet külső formai érzékítése által elveszítik az eredeti tüzet, a plasztikus erőt, eltorzulnak, eltolódnak, elhalványulnak. — Hányszor menekszünk a tárgyilagos modell elől benső, szubjektív formavilágunkhoz. A néger, eszkimó, ősperui, kőkorszakbeli, gyermek-, néprajzok és faragványok az anyag hatalma elleni ösztönszerű küzdelmet tárják fel; a nagy kiterjedt stílusok pedig küzdelmeknek idő szerinti befejezett diadalait mutatják. Könnyű tehát kitalálni, hogy itt nem természetszerűségről van szó, hanem — az ábrázoló hűséget messze fölülmúló — formai kiegészítésről. — A síkok, térfogatok szétbontása, összevonása, kihagyása, hangsúlyozása; a térillúzió gazdagítása: a horizontális mellett a vertikáis perspektíva, sőt egy képen több perspektívának megjelenése: mind azt a művészi vágyat szolgálják, hogy a kialakult vagy homályos festői szándékok torzítatlan képszerű megjelenést nyerhessenek. Ha a törekvés sikerül, a stílus közelébe jutottunk. A kép tehát semmi más, mint egy benső kialakult művészi véleménynek látható, azonos kiegészülése. A képszerűség nyomozásában felmerült új szépségjegyek a benső művészi szándék legszemélyesebb jelenlétét feltételezik. Azonban lépésről lépésre haladva, lassankint megtelik a rideg forma: érzéssel, lírával, mint a gonddal metszett kristály mély tüzű borral. Hogy is szólnak Leonardo da Vinci sokszor idézett szavai: „Világosan tudjuk, hogy a látás gyors megfigyelések révén egy ponton a formáknak egy végtelenségét fedezi fel: mindazonáltal egy dolgot csak néha ért meg. Tegyük fel, hogy te, olvasó, egy szempillantásra látod ezt az írott oldalt, és azonnal megítéled, hogy tele van különféle betűkkel, de nem fogod ugyané pillanatban felismerni, milyen betűk azok, sem azt, hogy mit akarnak mondani. Szóról szóra kell menned és versről versre, ha bírni akarod e betűk ismeretét úgy, mint ha fel akarsz menni egy épület csúcsára, lépésről lépésre kell felfelé menned, másképp nem fogsz arra a csúcsra feljutni." A szándékosság prizmáján áteresztett szemléletek, élmények — a látomások, sejtelmes képek faszcináló erejét bontják, szabadítják fel; nem sejtett és eddig fel nem fedezett festői hatások mutatkoznak. Mindenkinek voltak pillanatai, midőn azt hitte, hogy szándékaiban jobb mindenkinél, szebbet fog alkotni, mint mások, s lelke legerősebb a világon. Az érzelmeknek ez epikus nagysága nem tűnhetik el nyomtalanul. Ez a telítettség, átélt meghatottságok mindenekfelett való ereje — teremtő erővé válik, sokszor egészen semmis tünemények folytán, mint: egy véletlen ránk szegezett furcsa tekintet, ajtóbecsapódás, hátunk mögött elhangzott halk sóhaj, a függönyök között besurranó bágyadt fénysugár, kedvelt virágunk illata. Előttem egy jelentéktelen csendélet — és e pillanatban feltűnik vagy felhangzik a mások előtt értetlen varázsszó, mely felnyitja az elraktározott emlékek és érzelmek kincseskamráját: és a semmis csendélet, mely úgy látszik, ürügy és alkalom volt — nagyszerű művé változik, hihetetlen és szertelen gazdagsággal. Nyilvánvaló, hogy a kép gazdagságát más meghatottságokból kölcsönözte; a felidézett művészi felindultásg lett valódi lényege, tartalma annak a jelenségnek, mely előttünk mint éppen nem izgató festői objektum áll: már rég megfogalmazott titkos képzetek tömörültek benne hatásra össze. 45
