Mezei Ottó: Vaszary János és / vagy az új reneszánsz. Vaszary János összegyűjtött írásai. (Tudományos Füzetek 8. Tata)

Vagy egy más festői diszpozíció: egy elkezdett kép abbamarad, másnap vagy később folytatjuk. A megkezdett részhez éppen nem szükség alkalmazkodni, hanem a szerint a hangoltság szerint folytatjuk, ahogy éppen vagyunk: pl. az előtte való nap csend volt, ma lárma, kocsizörgés vegyül a munkába, a megkezdett rész tehát egyenletesebb, nyugodtabb lesz, a folytatott hézagosabb, rapszodikusabb. A mű látszólag részeiben ellentétes, de hatásában őszintébb, egymást kiegészítő lesz, a lelkiállapotnak megfelelően. Nézzünk egy mozgási problémát: gyorsan mozgó, pl. táncoló alakot, mely minden pillanatban változtatja helyzetét; a végtagok: kezek, lábak a törzstől szervetlenül elválnak, sőt felcserélteknek látszanak, s mindez a mozgás megsokasodott, gazdag összetevőjét mutatja. Ez a mozgási folytonosság még nincs megoldva. Vizsgáljunk meg új szemekkel egy tisztán naturalisztikus jelenséget: két térfogat egybeolvadását. Ha a víztükörben a tárgyak reflexe festői kérdés, miért ne lenne az pl. egy nagy tükörablak által az utcára, a ház falára vetett kép! Ha este a kávéház ablakából kinézünk, azt látjuk, hogy a bent lévő kávéházi társaság kint ül az utcán a bérkocsik bakján, kerekei közt, a lovak hátán; a szemben lévő ház falán pedig fényes termek keletkeznek ide-oda sétáló alakokkal, melyek mind összevéve plasztikusabbak, színesebbek, tehát érzékelhetőbbek, mint az utcai objektumok: a kocsik, lovak, házak. E két térfogati kérdés is festői probléma. Mit szóljunk a perspektíva festői babonájáról, mely eddig csak a horizontális szempontban nyugodott meg. Ha egy magas erkélyről lenézek, látókörzetemben két perspektíva keletkezik: egy horizontális és egy vertikális, jobbról-balról pedig ugyanezek megismétlődnek stb. A felhozott példákkal nem akartunk mást bizonyítani, mint azt, hogy a festőiség értékelése nem mondható lezártnak, miután benyomásaink törvényszerűségének, változékonyságának emberi gyökere nincsen kikutatva. A tér és idő képszerű vonatkozásai nincsenek egy pillanathoz, impresszióhoz kötve, a térfogat és térillúzió plasztikusabb lett, mint az eddigi üres szerkezeti átlátszóságok, a mozgás és perspektíva merevségéből, megfagyott állapotából fölenged; az anyagi formát átjárja a gondolat és érzés ereje. A naturalista elkezdett képe előtt jégre teszi érzéseit, hogy azokat ugyanoly változatlan állapotban elővehesse holnap és holnapután. Az igazi alkotó nem habozik az időben elmúlt, esetleg átváltozott, de még mindig élő inspiráció erejét felhasználni egyidejűleg egy oly festőiséghez, mely más térhez van kötve. Távol áll tőlem az okkultizmus és metafizika útvesztőiben keresni a gyakorlati festészet feltételeit; távol áll tőlem tagadni azt, hogy a festői metafizikai művek kevésbé értékelhetők, tehát kevésbé élvezhetők, miután súlypontjukkal kívül esnek a festészet körzetén: viszont a festőiség számára felfedezett, eddig ismeretlen kiegészítő szépségek jogosságát csak azért, mert közel esnek e szempontokhoz, eszünk ágában sincs megtagadni. Igazán érthetetlen az az állítás, hogy itt tisztán oly kieszelt rendszerekről van szó, melyek folyvást változtatják alakjukat, követelményeiket. Hisz senki sem állítja, hogy itt változhatatlan, a fejlődésre lezárt eredményekkel van dolgunk. És ki tudja, itt van-e több vagy kevesebb rendszer, mint a történelmi stílusok keletkezésében, melyeknek tapasztalatait, eredményeit ma oly önmaguktól érte46