Mezei Ottó: Vaszary János és / vagy az új reneszánsz. Vaszary János összegyűjtött írásai. (Tudományos Füzetek 8. Tata)

egységesség. Azonban a képeknek ide-oda tologatásával, a kiállításokon való összezavarásával, alsóbbrendű nevelési típusokkal, zsűrik egyoldalú hangsúlyozásával nem lehet ezt elérni — és még kevésbé lehet a művészek anyagi gondjain segíteni. Pedig hát ez is probléma volna, éspedig a legsúlyosabb. A művészek egyetemesssége ugyanis memorandumában segítséget kért ebben a megsemmisítő gazdasági harcban, mely a művészeten keresztülgázol és: tönkreteszi hovatovább szellemi pozícióját is. Persze, aki sokat kér, legyen elkészülve a függő viszonyra. A végzetesen fejlődött művészsors azonban hogyan tudja ezt kikerülni? Eddig a műtermekből indultak ki és tértek vissza a szellemi értékelések—ezután a hatalom fókuszaiból. Ki beszél itt ma már a művészet lényegéről: a művészi differenciálódásról, a művészi egyéniségről. Most már odajutottunk, hogy a műtermekben nemcsak anyagi bajokról, szellemi krízisről van szó, hanem morális depresszióról is. Ez a depresszió kezd elhatalmasodni, mint az elhivatottságban való csalódás és a feleslegesség katasztrofális érzése. Kezdjük azt hinni, hogy a művészet kultúránkban túl volt értékelve. Ez pedig az önbizalom legsúlyosabb teherpróbája. Ha valami csoda nem történik, szemünk előtt megy tönkre az a magas színvonalú művészet, mely Magyarországon ezelőtt sohasem volt, melynek elkallódása vészjele lenne kultúránk lassú eltolódásának a kontinensről. Bármi történjék azonban, nekünk körömszakadtáig kell a régi művészi nívóhoz ragaszkodnunk, és semmi esetre sem ragadtathatjuk el magunkat kétségbeesett elhatározásokra. Menteni kell mindazt, ami menthető. (Pesti Napló, 1936. jan. 11. 1-2. 1.) KULTÚRA MŰVÉSZET NÉLKÜL... Nincs mit tagadni, aggodalommal figyeljük szinte pillanatról pillanatra sodródó kulturális helyzetváltozásunkat, mely itt-ott már állandó eltolódást mutat. Mindenesetre meg kell vizsgálni, hogy ha ezért napjaink szelleme mennyiben vádolható — vagy menthető. Annyi bizonyos, hogy ha eddig valaki hitt a művelt társadalmi rétegek, szellemi élet, művészet stb. elválaszthatatlan kapcsolataiban, most kétségei támadhatnak. Egyelőre még nem beszélhetünk szellemi ledérségről, járványszerű ízléstelenségről, noha az elszaporodott középszerűségek mind gyakoribb megjelenése és elhelyezkedése aggasztó. Higgyük, hogy nálunk legalább még mindig tart a kulturált zsenik inflációja, és sem az őstehetségek, sem a gyöngyösbokréta, sem a csikóstánc nem okai értékben súlyos művészetünk visszaszorításának. Mi történt tehát, miért kellett művészi kultúránknak, mint egyik legérzékenyebb 171