Mezei Ottó: Vaszary János és / vagy az új reneszánsz. Vaszary János összegyűjtött írásai. (Tudományos Füzetek 8. Tata)

támadnak azok a szép művek, melyeket irigység nélkül bámulunk, szívből szeretünk, igazán élvezünk." (Színek, vonalak élete, 1903.) E klasszikusnak tűnő stílusértelmezés ellenére mégsem állíthatjuk, hogy a századelő művészi forrongásai, a modern művészet átfogó erejű, széles lendületű alapozó gesztusai őt (nemcsak mint művészt, hanem mint a jelenségeket írásaiban figyelemmel követő szemlélőt) érintetlenül hagyták volna. 1912-ben általános feltűnést keltő (gyűjteményes) kiállítást rendez munkáiból a Művészházban, ezt követően 1913-ban részt vesz a világháború előtti évek legjelentősebb nemzetközi művészi eseményén, az ugyancsak a Művészházban rendezett Nemzetközi posztimpresszionista kiállításon, amelynek katalógusához Kernstok Károly bevezetőjéhez kapcsolódóan úgyszintén ő ír előszót, sőt ekkor már mint a Művészház szabadiskolájának tanára, a kiállítás keltette benyomásai alapján Új szépségek jegyei címmel az új művészeti jelenségekhez intuitív megértéssel közeledő elmére valló előadást is tart. E három művészi eseményhez kötődő írásos megnyilatkozása (gyűjteményes kiállítása és a Nemzetközi posztimpresszionista kiállítás katalógusához írt bevezető, Új szépségek jegyei című előadásszövege) korabeli és későbbi: húszas évekbeli festészetéhez és az egyetemes modern művészetről vallott, időben újabb és újabb tapasztalatokkal, szempontokkal bővülő felfogásához nyújt támpontokat. Amit ezekben az írásokban első impresszióként, nyitott szellemre valló művészi belátásként vet papírra, ha itt-ott lakonikus rövidséggel is, — másfél évtized múltán a korán felismert igazság utólagos igazolásaként lelkes hangon adja tudtul újságcikkben, katalóguselőszóban. Vaszary ekkorra már külföldi (francia, olasz, spanyol) utazásai nyomán erőteljesen átformálódó, de még korántsem végleges modern(ista) szemléletének és a stílusról kialakított, újabb szempontokkal bővülő felfogásának bizonyságaként érdemes e három írásból néhány gondolatot idézni: az emlékezetből ábrázolt dolgok sokszor egységesebben hatnak, mint azok a káprázatok, melyeket természetlátásnak nevezünk.(...) A leegyszerűsített, összefoglaló formanyelv segítségével szembekerültem mindazzal, aminek vonzókörébe eljárásom taszított: a kialakult, befejezett és letűnt nagy kultúrákkal. (...) Sajnos, ma csak a trópusok lakóinál vannak meg a szabad fejlődésnek azon esztétikai szépségei, melyeket klasszikusnak lehet nevezni, s mely szépségeket vajmi nehéz kinyomozni a díjbirkózók és légtornászok túltengő izomhálózatán, esetleg diszharmonikus vagy édeskés mozdulatain." (Bevezető gyűjteményes kiállítása katalógusához, 1912.) E sorokban nem nehéz felfedezni az eredendő reneszánsz művészetet mindvégig nagyrabecsülő, érte lelkesedő műélvező és az azzal, továbbélő hagyományaival leszámoló modern művész — írásaiban is nyomon követhető — szembekerülését, amely ezekben az években átmenetileg festészetében is megmutatkozott. Minden bizonnyal a futurizmus agresszív hangvételű manifesztumai indítják arra a gondolatra, hogy „a rombolásra ösztönző elméletek (múzeumok, emlékek szem elől való eltakarítása) azon hatalmas, folyton erősbödő művészi világnézet ellen irányulnak, mely a nagy tradíciók, archaikus stílusok logikájának követése". Megjegyzi azonban azt is, hogy végső soron „a modern ember művészi véleményéről" van szó „egy bevégzett művészi világnézet felett", amelyre csupán az 7