Mezei Ottó: Vaszary János és / vagy az új reneszánsz. Vaszary János összegyűjtött írásai. (Tudományos Füzetek 8. Tata)

egyik—érthető—reakció a futuristáké (s a mindenfajta művészet iránt közömbös tömegeké), a másik — s művészként Vaszary ezt tartja figyelemre méltónak — az újszerű, modern élettől, életformától áthatott ízlésnek (aminek fontosságát később sem győzi hangsúlyozni) s mindenfajta spontán megnyilatkozás, a „primitív" művészetet, s nép(i)művészetet, a gyermekrajzokat magukba foglaló művészi tradíció arzenáljának tekintetbevétele. Ebben az arzenálban a fenti hagyomány mellett — az 1913-as nemzetközi posztimpresszionista, de valójában a posztimpresszionizmuson messze túlmutató kiállítás alapján ennek belátására is hajlamosnak mutatkozik — természetszerűen a tudomány és a spekuláció nyújtotta művészi ösztönzésekkel is lehet számolni. Az Új szépségek jegyei című előadásában világosan kimondja, hogy az „objektív naturalizmust", az impresszionizmust követően szükségszerűen el kellett jutni "a művészet és természet viszonyának új megállapításához, az új szépségek meghatározásához", vagyis: a lényegesből való (belső) szervi kiinduláshoz, a térfogat és térillúzió plasztikus elemzéséhez, az anyag hatalma alól való felszabaduláshoz, a tér és idő festői viszonylatainak kifejezéséhez. Később pedig hozzáteszi — kimondatlanul is — a maga ez idő tájt folytatott, nyilván a futurizmus által ösztönzött festői kísérleteire utalva (a Nemzeti Szalon ugyancsak 1913-ban a futuristák és expresszionisták műveit mutatta be): „Az igazi alkotó nem habozik az időben elmúlt, esetleg átváltozott, de még mindig élő inspiráció erejét felhasználni egyidejűleg egy olyan festőiséghez, mely más térhez van kötve. Távol áll tőlem az okkultizmus és metafizika útvesztőiben keresni a gyakorlati festészet feltételeit (...), viszont a festőiség számára felfedezett, eddig ismeretlen kiegészítő szépségek jogosságát csak azért, mert közel esnek e szempontokhoz, eszünk ágában sincs megtagadni." A Nemzetközi posztimpresszionista kiállítás katalógusának bevezetőjét hivalkodó avagy nagyvonalú cézári gesztussal Párizsból keltezte, nagyjából ottani általános benyomásait összegezi is benne. Másfél évtizeddel később, 1927-ben a francia fővárosból küldött beszámolójában már a jól tájékozott párizsi bennszülött otthonos biztonságával veszi sorra a konzervatív, a világművészet központjának szerepét továbbra is betöltő Párizsban ez idő tájt újszerű és merőben új művészeti mozgalmakat, mai szemmel nézve is egészséges ítéletet alkotva valamennyiről: a szalonfestészetről, a posztimpresszionizmusról, a szürrealizmusról, a konstruktivizmusról és az általa „dilettantizmusnak" nevezett naiv művészetről (a század szenzációjaként említve Henri Rousseau Alvó cigánylányéX). Az utóbbi képviselőiről pedig jó érzékkel megjegyzi, hogy „testvérei (ők) a tanagrai fazekasnak, aki kis szobrait gyúrta, a mázolónak, aki az útszéli feszületeket festette, a szűcsnek, aki hímezi a tulipános magyar szűrt, és a parasztleánynak, aki téli napokon hímes kendőket varr". (A mai festészet mérlege.) Nem telik bele néhány év, s a tudós(kodó) elméletalkotás legcsekélyebb szándéka nélkül, az autopsziára, személyes tapasztalataira, a látottakra támaszkodva megkísérli összegezni „a művészeteken kívüli erőtényezők" hatását az új szellemű XX. századi művészetekre. A teljesség igénye nélkül, mintha egy rá jellemző, pompás színhatású képet tenne vászonra, takarékos, biztos mozdulatokkal, az alábbiak megállapítására jut: 8