Mezei Ottó: Vaszary János és / vagy az új reneszánsz. Vaszary János összegyűjtött írásai. (Tudományos Füzetek 8. Tata)
a művész természetes ereje a külső világ felett. Közbevetőleg megjegyezve, csak nemrégiben ez is meg volt fordítva. Kihívó nagy szerepe volt az objektív művészetnek, mely tárgyát feltétlenül fölibe helyezte a művésznek. Bizonyára lehetne egy egész sereg hangzatos nevet fölemlítem, akik különféle tiszteletreméltó erőpróbákban megmutatták a végső holtpontot, ahová az úgynevezett fotografikus, becsületes látás vezet. Ez érdemük. De nem érdemük, hogy az anyagias hatásokkal durvábbá tették a művészi látást, és így természetszerűleg nem végződhettek stílusban, mert a természet szolgai vagy túlságosan pietásos utánzata nagy akadály. Pedig minden életképes művészi periódus stílusban végződött (görögök, primitívek, reneszánsz és barokk, román stb.). Kétségtelen, hogy minden igazi művész interpretál; éspedig nemcsak a felfogásban, térbe hozásban, előadásban, hanem a rendelkezésére álló anyagi eszközök mikénti felhasználásában is (pasztell, olaj festék, rajz, stilizálás stb.). Az interpretálás az egyéniség manu propriája. A kettő egy és ugyanazon orgánum elemei, egyiket a másik nélkül nem lehet elképzelni. Ezek által lesz a művész: valaki. Az interpretálás az a varázsló eszköz, mellyel a legérdektelenebb jelenség is, ha érezve van, érdekessé, művészileg értékessé válik: megkülönböztet mindenkitől és minden idők művészeitől: szóval a legmarkánsabb erők egyike. Itt tűnik ki legszembeszökőbben a színek és a vonalak (a rajz) relatív értéke. Nem ritkák például azon egyéniségek, akik csak két színben: fehér- és feketében — tehát rajzban — tudják érzéseiket kifejezni; mások ismét csak stilizált módon tudnak beszélni; vannak, akik csak nagy foltokban, dekoratív érzéssel minden lényegtelen szín és vonal elhagyásával érvényesülhetnek; majd találkozunk a friss, életet ébresztő, majdnem nyers színekben tobzódó kifejezésekkel — vagy ennek épp ellenkezőjével, ahol minden szürkében vagy monokrómban olvad Össze. A tüneményekre való egyéni reagálás ezen nagy ereje lebontott igen sok mesterséges választófalat, mely mereven eltagolta a művészet birodalmát. Hosszú idők tekintélyével rábizonyították a monumentális művészetre, hogy annak csak dimenziókban és métermázsás súlyban (szobrászat) szabad megjelennie. Az iparművészetet pedig, mint afféle zabigyereket, egyszerűen kitagadták. A grafikus rajzokat lefokozták az olajfestésű kép mellett, a képet a tanulmány elé állították, hangsúlyozták a bevégzettséget a vázlat mellett, elválasztották a grandart-t a kleinmeisztertől, a képzőművészetet a műiparosságtól, az eget a földtől, a csillagokat a mindenségtől. Mindent elválasztottak. Hála isten, hogy erre most már csak művészi analfabétáik esküsznek. Nem szükséges bizonyítgatni, hogy valamely artisztikus dolognak az értéke nem attól függ, hogy azt egy asztalláb vagy egy kilométeres kép reprezentálja-e, sem nem attól, hogy az egy hirdetési oszlop plakátja-e vagy pedig valamely zajos beszédek között leleplezett szoborcsalád: — de igenis, függ attól, hogy mennyi igazságot, mennyi eleven életet tudott a művész a természetből átérezni, és mennyi tartalmat tudott művébe talentumából beleönteni. A hímes pillangó, bár kicsiny, éppoly szép, mint a végtelenül nagy kék égboltozat. 34
