Mezei Ottó: Vaszary János és / vagy az új reneszánsz. Vaszary János összegyűjtött írásai. (Tudományos Füzetek 8. Tata)

benyomást keltett. Közbe-közbe Párizsból átutaztak magyarok, és lelkesedve beszéltek a francia művészetről, melyből itt-ott már láthattunk pár képet. 1889-ben Párizsban vagyok. A Julián-iskola virágzásának tetején volt. Mindenki ott tolong, szinte alig lehetett helyhez jutni. Kezdetben Bouguereau, Jean-Paul Laurens, majd Benjamin Constant és T. Robert Fleury műtermében dolgoztam. A mestereket ritkán lehetett látni, hetenkint egyszer-kétszer: Benjamin Constant egész éven át Amerikában portrékat festett — csak egyszer láttuk. Kisalakú, Ingres-papíron rajzoltunk, naturalisztikus, plasztikus medellírozás, de háttér nélkül, tehát még mindig akadémikus (...): a festett tanulmányok szintén ekkorák voltak. Ezzel szemben Münchenben aktokat életnagyságban rajzoltunk kétméteres papíron, és a modell hetekig ült, míg Párizsban csak egy hétig. A mesterek szelleme alig volt érezhető ezekben a nyüzsgő méhkasokban, ahol a rajok ki- és berepültek, és folyvást változott a tanítványok tömege. A francia bohém szellem persze eluralkodott és modellpihenő alatt lárma, veszekedés, durva tréfák állandóan szerepeltek — a munka alatt azonban szélcsend. Hetenkint voltak kompozíciók, rendesen bibliai tárggyal. Rendkívüli tehetségekben nem volt hiány, és ezek hatottak is izgatólag és lelkesítettek, mindjárt éreztük azonban, hogy ezekben a stúdiókban tulajdonképp csak tréning folyik, de az egész életre szóló ajándékot, szellemi fegyvereket Párizs az ő csudálatosan színes, ragyogó élete, elsodró mozgása, kifoszthatatlan, újszerű formagazdasága nyújtotta. Az utca nappali és éjjeli élete, kirakatai, díszletei a legszorosabb kapcsolatot mutatták a festőművészettel. Éreztük, hogy festőnép között élünk. Művészi gyűjteményei, magánképtárai, a lépten-nyomon felbukkanó régiség- és műkereskedések és kivált nagyszerű kiállításaik — kézzelfoghatóig bizonyították Párizs mindent leverő fölényességét. Könnyű megállapítani, hogy a franciák ma is az egyedüli iskolamesterei a művészetnek. Az utcán, a kirakatokban, kiállításokon kaptunk legtöbbet. A nagy mesterek, kiknek nevei, mint a zászlók a standardokon, fennen lobogtak — könnyen megközelíthetőek voltak. Természetesen ez a művészi értékelés, mely ma már véglegesnek látszik, korántsem volt észrevehető. A Meissonier-csoport különválása tulajdonképp hatalmi kérdés volt, és Bastien-Lepage volt az első, aki a szabadban körültekintő naturalizmusával és a barna galéria palettával való szakítással az első csapást mérte az akadémikus festészetre. Ezt az átalakító művészi folyamatot a mi szemünkben Munkácsy akasztotta meg nagy tablóival és sikereivel, míg pl. Puvis de Chavannes érthetetlen mozgási pályán keringett és nem volt beilleszthető a félénken feltűnő impresszionizmusba. Manet-ről, Renoirról, Monet-ről a műtermekben nem esett szó, sőt az a csoport, mely Vuillard-, Denis-, Maillolból stb. állott és az élharcosok előretolt (...) voltak, csak olykor voltak láthatók egy-egy műkereskedői kiállításon. Itthon a Műcsarnok Benczúrral megingathatatlan hatalmának delelőjén állt. Ha az ember külföldi útjáról egy időre hazakerült, ellentmondást nem tűrő akadémikus festészetbe ütközött. Menekültem. Párizsból, ahol influenzában megbetegedtem, hazajöttem és aztán Rómába mentem. 1891-ben. Az Örök Város nyomasztó nagyszerűsége szinte lesújtó. Persze, semmit sem találtam meg abból, 26