Mezei Ottó: Vaszary János és / vagy az új reneszánsz. Vaszary János összegyűjtött írásai. (Tudományos Füzetek 8. Tata)

mert címere egy fehér lóra felhágó vitézt ábrázolt, aki kezében levágott török fejét tartja. A címer mint olajfestmény az egyik szobában függött; mi, gyerekek nem respektáltuk túlságosan a nevezetes történelmi emléket, mert céltáblának, használtuk gumipuska lövöldözésnél. Anyámnak mind a három fivére pap volt — családunkat bátran papi családnak lehet nevezni. Különben apai ágon is könnyen össze tudok számlálni nyolc-tíz papot, akik között Vaszary Kolos hercegprímáson kívül szerepelt nem egy káplán, plébános, esperes, gimnáziumi tanár, szerzetes és világi. Anyám a legjobb anya volt, a kiterjedt család nevelésében, gondozásában pihenést, fáradságot nem ismert; apánkat bizonyos komor tekintély zárkózottsága vette körül és tiszteltük —, de anyánkat csak szerettük. Sokszor emlegette, hogy anyja szigorú elvek szerint nevelte. Ezt a szigorúságot nem örökölte: de határtalanul kitartó, erélyes volt. Valószínű, hogy a művészet iránti hajlandóságot apánktól örököltük, de a konstruktív szellemet, az energiát, kitartást tőle. Úgyszólván minden pillanatát családjának szentelte; mindenkit meghallgatott, megértett, de senkit el nem ítélt. Fölényes, nemesen gondolkodó hölgy volt, nem tűrt semmiféle alacsonyságot. Derűs, kiegyensúlyozott, harmonikus kedélyét egész életén át megőrizte. A gyerekkori hangulatok és emlékképek tömege még ma is él bennem, de azért nem tudnám megkonstruálni azt az átváltozást, mely a homályos ösztönösségből tudatossággá fejlődött bennem a festészet iránt. A képekhez szinte vallásos tisztelettel vonzódtam. Hamar rájöttem serdültebb koromban, hogy jó lenne tudni, hogy hogyan is készül a kép, mire való a festék, papír, vászon. Nem kaptam választ, de annál inkább a festészet bűvös mágiája elhatalmasodott rajtam. Nem volt soha egyéb szándékom, vágyam: festeni akartam! Ez az autoszuggesztió nekem oly természetes volt, hogy annak ellenkezőjét nem is tudtam volna elgondolni. A gimnáziumi művészi útbaigazítás nem létezett, vagy hihetetlenül primitív volt; unalmas lapminták és omamens gipszek — sőt ezek is csak mint másolatok szerepeltek. Végtelenül untattak; ehelyett illusztrációkat másolgattam, a vásártéren parasztokat, állatokat, népies kosztümöket stb. És midőn az érettségi után — mert apám ahhoz ragaszkodott — a budapesti rajztanárképzőbe jöttem, tulajdonképp ott is ugyanazt a szellemet kaptam — csak nagyított kiadásban. Ebben a főiskolában nem kaptam semmit, jobban mondva, amit kaptam, mind el kellett felejtenem. Valami végzetesen rosszul értelmezett természetszemlélet járta, határtalan múzeumi tekintélytisztelettel, hogy a zűrzavar teljes legyen. Székely Bertalan töprengő, doktriner szelleme inkább elriasztó, mint lelkesítő volt; Keleti Gusztáv mindenkiből rajztanárt akart fabrikálni. Aki csak tehette, meglógott ebből a sivár, levegőtlen környezetből. Híradások jöttek Münchenből — sőt Párizsból. Ott minden másképp ment. 1887-ben Münchenben vagyok. Hacklnál rajzolni, Löfftznél festeni tanultam. Életnagyságú aktstúdiumokat készítettünk — a legrészletesebb, német naturalista szorgalommal. Úgy látszik, Holbein szelleme feküdt meg minket. A francia plein-airisták és kivált Bastien-Lepage nyugtalanított mindenkit. A Glaspalast-kiállítás francia újító szelleme szinte forradalmi 25