Mezei Ottó: Vaszary János és / vagy az új reneszánsz. Vaszary János összegyűjtött írásai. (Tudományos Füzetek 8. Tata)
hogy a szinte végsőkig felizgatott küzdelemhez, mely ma folyik a kép meghatározása körül, alig tudtunk valamit megmenteni a múltból. Aki nálunk a festő tennivalójáról akart egyet-mást megtudni, nem kerülhette ki az akkori Budapest nehézkes és zavaros művészi atmoszféráját. A centrumban Székely és Benczúr állottak. Nagyon jól emlékezem bizonyos nyomásra, mely mindenkiből rajztanárt akart faragni. Köd volt. Mi azt hittük, hogy ez olimposzi köd. Dühöngött az iparilag űzött festészet. A közös műtermekben lapminták, gipszek, antikok: a legsötétebb akadémikus formalátás. Csak ezek után a sémák után jött a megmérgezett szem elé mint különös kedvezmény — az élő modell, a természet. Székely Bertalan páratlan kultúrája mellett, epésségével, elméleti körmönfontságával, örökös szkepszisével inkább szorongó érzést keltett, mint bátorított. Nem kímélt senkit szarkasztikus kritikája, de legkevésbé a divatos kitűnőségeket — ami a zavart még jobban növelte. Hozzájárult ehhez, hogy heroldok jöttek Münchenből, Párizsból, akik jelentették, hogy odakint egészen másféle munka folyik. Benczúr sokkal hatásosabb munkát végzett, amiben festői készsége, nagy munkabírása, külföldről hozott tekintélye segítették: semmi sem bizonyítja ezt inkább, minthogy a mai átlagos ízlés felett is még mindig az ő szelleme lebeg. Hogy mesteriskolájában mi folyt, nem érdekelt, mert sohasem törekedtem közelebbről megismerni világnézetét: reám idegenszerűen hatott. Ehhez járult a laicizmus ráfekvése a művészetre: a bírálatok — előkészület nélkül, miután a kezdetleges festői kultúrában hiányzott az ellenőrzés — irodalmiak; a kiállítások utalás nélkül a festő zártabb és szűkebb területére, telve novellákkal, anekdotákkal és apró hízelkedésekkel a tájékozatlan közönség fejletlen ízléséhez képest. Aki csak tehette, ösztönszerűen menekült külföldre. München ez időben kezdte elveszíteni presztízsét Párizzsal szemben: azonban nekünk — dacára fényképszerű naturalizmusának — európai levegőt jelentett. A Glaspalast hatalmas nemzetközi kiállításai, a műkereskedők kirakatai, a nagy művészi élet, rengeteg előkelő név — képesek voltak az érdeklődést erősen lekötni. Ez volt különben a tekintélyek aranykora: a Propileumok és Gliptotéka görög utánzatával éppúgy, mint a templomok ókeresztény bazilikájukkal, valamint a régi mesterek haj szál hű lemásolásával bizton számíthattak a teljes művészi elismerésre. A történelmi álepika és álpátosz, a galériaszósz a bitümös, fekete, mocskos palettával, a Pilotyakkal, Defreggerekkel, Grütznerekkel meghozták súlyos tévedéseiknek következményeit. A francia, színes, világos, élő életet ábrázoló képek mellett erős gyanút keltettek. Lassanként mindenki átszivárgott Párizsba. München utóbb csak afféle feltételes megállóhely lett az európai művészetek országútján. Hogy mit értettek akkor „kép" alatt, ugyancsak nehéz volt elfeledni. Dacára a folyton erősbödő interpretált naturalizmusnak, mely a franciákon keresztül utat tört — a müncheni a kép és természet közé mindig evokált egy-egy galériamestert és — szószt. Ma senki el nem hiszi azt a küzdelmet, melyet az ilyen öreg paletta ellen kellett reménytelenül folytatni évtizedeken keresztül. Még ma is él. Párizs kétféle módon, de mindenképp megrázó hatást gyakorolt: el kellett majd20