Somorjai József szerk.: Az elődtelepülések és Tatabánya város története. Tatabánya 45 éve város. Tatabánya várossá nyilvánításának 45. évfordulója alkalmából rendezett tudományos konferencia előadásainak anyaga (Tatabánya 1992. október 1-2.) (Tudományos Füzetek 7. Tata, 1992)
László Tibor: Faluból város
Faluból város László Tibor Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Az eddigi tudományos igényű kis- és nagyfeldolgozás után engedjenek meg néhány kötetlenebb észrevételt, hogyan látja a várossá válás folyamatát az építész, a városfejlesztő. A város egy örökké változó organizmus, talán nem túlzó a hasonlat, ha egy élő organizmushoz (növényhez, állathoz, emberhez) hasonlítjuk. Mint minden organizmusnak, a városnak is megvannak a maga nevelői, orvosai (az építészek), és mint minden organizmus, ez sem tűri jól a természetellenes, erőszakos beavatkozást. Mire gondolok? A települési adottságokat figyelembe nem vevő, pusztán politikai és/vagy gazdasági megfontolásokat. Az elhibázott döntések okozta betegségek tárháza, klinikai lova Tatabánya. A három történelmi község (Alsó- és Felsőgalla, illetve Bánhida) néhány kilométeres távolságban feküdt egymástól, és az általuk alkotott háromszögben indult meg a bányászkodás, a bányakolóniák kialakulása, az ipar letelepedése, illetve ezekből alakult az új község, Tatabánya. Ez a kis bányásztelepülés mindhárom község földjeire rátelepedett, és kifejlődésével szinte összekötötte a három falut. Tehát megvolt az esély arra, hogy ezek összenőve nagyközséggé, majd kisvárossá fejlődjenek természetes módon. Hangsúlyozom a "természetes" szót, ami a várossá válás folyamatában azt jelenti, hogy lassan, emberöltők igényeinek hatására, erőszakos beavatkozás nélkül zajlik le. Erre nem hagytak időt, hiszen politikai megfontolásból várossá nyilvánították az egyesített 4 községet, amikor a városiasodásnak még csak csírája volt meg, ráadásul megyeszékhelyet csináltak rögtön Tatabányából, a megye rangos városai (Tata, Esztergom) feje fölé ültetve egy falukonglomerátumot. Ehhez meghirdettek egy szocialista ipar-szocialista város programot, majd ehhez méltó városközpontot kellett építeni. Erre nem találhattak helyet az említett háromszögben, viszont leszállva Bánhida vasútállomáson a Gerecse- hegy felé fordulva egy nagy kukorica és gabona földet láttak, eldöntötték hát, hogy itt lesz az új városközpont, ahol szinte semmilyen kapcsolat nem volt a településrészekkel, és ahonnan még sok év múlva is csak nagy kerülővel Alsógallán vagy Bánhidán át lehetett az Óvárosba jutni. Újvárost is a központon túli, legtávolabbi részén kezdték el építeni, de még így is hamar kiderült, hogy városi léptékkel müyen keskeny földnyelv ez a vasút és a hegy közti szántó. Lakótelepeket kellett építeni mindenáron, átléptek tehát a vasúton, és megkezdték Bánhida szanálását. A lakótelepek mellett vagy azokkal szemben mindig is volt igény családiházas, kertes lakásokra, ezért a tömbházak építése mellett megszületett Kertváros is. Igen ám, de nem a falusias beépítésekhez kapcsolva, hanem képtelen módon a térség legtávolabbi, és (a legutóbbi évekig) legmegközelíthetetlenebb pontján! És ott építették a kertes házakat. Bánhidán pedig bontották őket. Ezek a politikai indíttatású képtelen döntések máig nem múló feszültségei indukáltak a megyei települések és Tatabánya, a megye és a város, a város és a bánya, a lakótelepi és a falusi, a "jöttment" és az őshonos ittlakó között. 191
