Somorjai József szerk.: Az elődtelepülések és Tatabánya város története. Tatabánya 45 éve város. Tatabánya várossá nyilvánításának 45. évfordulója alkalmából rendezett tudományos konferencia előadásainak anyaga (Tatabánya 1992. október 1-2.) (Tudományos Füzetek 7. Tata, 1992)

Szirmai Viktória: „Új” ökológiai válság. Az újvárosi társadalmak és az ökológiai problémák

alkufolyamatok eredményeképp bukott meg, az időközben átalakult új területi erőviszonyoknak megfelelően. Már az 1960-as általános rendezési terv elkészítésekor is egyértelművé vált, hogy az ötvenes években méltatlanul háttérbe szorult vidék nem akarja elfogadni a főváros- illetve újvároscentrikus településfejlesztést: egyre erőteljesebben merül fel a közigazgatás, a tervezés- és fejlesztés decentralizációja. A hatvanas évek elején alkalmazzák a VATI-ban Perczel Károly vezetésével az ún. ellenpólus elméletet, amely a gazdaságban megindult decentralizációs reformtörekvéseik országos területfejlesztési megfelelője volt. Az ellenpólusrendszer a főváros túlzsúfoltságának és a túlcentralizáltságának a csökkentését szolgálta, eredetileg nyolc regionális egység fejlesztése révén. Az egyes régiók 3-4 megye kooperációjából alakulnak ki. A regionális ellenpólus központok centralizációját további 134 kisváros ellenpólusközpontként történő fejlesztésével akarták ellensúlyozni. (Perczel, 1989) S noha a tervezés szintjén a regionális ellenpólus és a Budapest régió között nem volt érdekellentét, a fejlesztési források szűkössége miatt harc alakult ki. Az anyagi eszközök megszerzéséért háttérben zajló informális érdekharcokból az ellenpólus elmélet igencsak megcsonkított módon kerül ki győztesen. A központi tervező szervek a decentralizáció lefékeződésével összefüggésben is a budapesti régió tehermentesítésére csupán öt ellenközpontot jelölnek ki, mégpedig az öt legnagyobb megyeközpontot, Miskolc, Szeged, Debrecen és Győr városait. Az ellenpólusok érdekeltségét a bolygóváros koncepció semmiképpen sem adta, hiszen az új városok vonzóereje veszélyeztette volna a vidéki nagyvárosok munkaerőpiacát, az odaigyekvők számát. A főváros szintén félt egy erős környék kialakulásának a lehetőségétől. Az 1956-os területbeosztási reformterv alkusorozata idején egy rövid ideig úgy tűnt, hogy a főváros pénzügyi hatásköre a városkörnyékre is kiterjed. (Hajdú Z. 1989.) Az egyeztető tárgyalások eredményeként azonban eldőlt, hogy Budapest és a környéke csak a tervezésben jelent összefüggő egységet, a fejlesztési pénzek külön jelennek meg. A főváros tehát nem tud beleszólni a környéki pénzek felhasználásába. Ekkor már Budapest is elvetette a bolygóváros elképzelést, amely az akkori divatos nyugati várostervezési hatások hazai adaptációjaként jelent meg, de amelynek magyar alkalmazhatóságát éppen a költségessége miatt a központi tervezés oldaláról sokan vitatták. Budapestnek különben is a minél olcsóbb munkaerő volt az érdeke: a kedvezőtlen infrastrukturális adottságú környék pedig olcsó munkaerőt biztosít, úgy, hogy nincs szükség a drága új alsóvárosi környezetre sem, a sokkal olcsóbb családi házakat, a lakók önerőből is megteremtik. A kialakult helyzet eredményeként az ideérkező tömegek rendkívül kedvezőtlen infrastrukturális körülmények között kényszerültek igen rossz adottságokkal önerőből építkezni, amely számukra előnyöket is jelentett: nem kerültek új lakótelepi lakásokba, viszont nem részesültek az azzal járó állami támogatásokban sem. 8. Az új városok jövője Az INTA 1990-es magyarországi útjáról készült kiadvány azt a címet kapta: nincs pénz. S való igaz, ha az új városokat ma megnézzük azt látjuk, rengeteg pénzre lenne szükség az újnak már nem is nevezhető lakótelepi épületek rendbehozatalára, a rehabilitációra, amelyre az újvárosiak évek óta hiába remélnek anyagi forrást. 15