Somorjai József szerk.: Az elődtelepülések és Tatabánya város története. Tatabánya 45 éve város. Tatabánya várossá nyilvánításának 45. évfordulója alkalmából rendezett tudományos konferencia előadásainak anyaga (Tatabánya 1992. október 1-2.) (Tudományos Füzetek 7. Tata, 1992)
Szirmai Viktória: „Új” ökológiai válság. Az újvárosi társadalmak és az ökológiai problémák
A fokozatosan leromló városrészekből már a nyolcvanas évek elején megkezdődött a jobban kereső munkások, értelmiségiek kiáramlása a környező falvakba, nem egyszer az őstelepülésekbe: ahol jó színvonalú családi házakat építettek. Az állami lakás és városépítés egyre nagyobb válság közepette tehát az ún. második gazdaságban keletkező források és a második lakásgazdálkodási szféra számottevő eredményeket hozott. A politikai rendszerváltás után kialakult autonóm helyi tervezés- és fejlesztés eredményeként ma már az önkormányzatok által kialakított szabad városszéli telkek felé irányul az áramlás. Természetesen csak ott, ahol erre lehetőség van. A korábbi tervezés hibái miatt például Százhalombattán, amely be van szorítva a két nagyüzem és egy országos főút közé, kevesebb a beépíthető telek. A kétségkívül meglévő nehézségek ellenére is az új városi önkormányzatok szinte mindegyike, kizárólag korszerű, egyedi tervezésű, családi házas lakótelepekkel, privát tőkebefektetéssel szövetkezeti formában képzeli a továbbfejlesztést. Igazi problémát a belső városrészek jelentenek. A középrétegek belső részekből történt kiköltözését követően a lakóházak, a lakások és a környezet is erősen leromlott. Az időközben megszűnt állami támogatások hiányában az önkormányzatok azt a kiutat találták, hogy igen kedvező feltételekkel privatizálták a korábban állami tulajdonú bérlakásokat. (A vételár a lakás forgalmi értékének 40 %-a, ennek 10 %-át kell befizetni, a többi 30 évre szóló kölcsön.) Egyes városokban 1991-ben a privatizálás aránya megközelíti a 100 %-ot. A lakásprivatizáció hatása ellentmondásos. A lakások eladásából kétségkívül jelentős pénzösszegekhez jutottak az önkormányzatok, a befolyt pénzösszegek mégsem elegendőek a rehabilitáció költségeihez. Az is igaz, hogy a lakók nemcsak jobban értékelik immár saját tulajdonú lakásaikat, hanem feltehetőleg nagyobb áldozatokra is hajlandók. Gondot jelent, hogy kevés a szociális elosztás céljaira fennmaradt lakás. Jóllehet a rászorulók köre növekszik. Az önkormányzatok pénzügyi bevételei között azonos arányúak a lakossági és a vállalati források. A lakosságtól származó forrás a jövedelemadó 50 %-os mértéke. A vállalati forrásokat az ún. iparűzési adó adja, ami az árbevétel maximálisan 3 ezreléke. A helyi fejlesztés és tervezés lehetőségei így alapvetően a gazdaság sorsától, a helyi gazdálkodó szervezetek jövőjétől függenek. A tulajdonviszonyok átalakítását rendező törvény hiánya miatt az új városok gazdasági szerkezete azonban még mindig mozdulatlan. Számos vállalat, például a bányák, az építőipari vállalatok teljes válságban vannak. A munkanélküliséggel járó szerkezetátalakítást a nagyvállalati vezetők nem merik vállalni. Érzik, hogy a munkásvárosokban ez legitimációs válsággal járna. A privatizáció, főleg azokon a területeken megy nehezen, ahol az állami tulajdon aránya perspektivikusan is magas. (Például a tiszaújvárosi vegyi kombinát, az ajkai timföld- és alumíniumgyár esetében.) Előfordulnak már a nyugati és a hazai tőkére alapított vegyes vállaltok, részévnytársaságok is. (például az ajkai üveggyár, a Dunai Vasmű Rt.) A mai körülmények között az új iparvárosok szinte vetélytársak, és nemcsak abban, kinek sikerül a remélt nyugati és a hazai tőkét megszerezni. Több újváros érdekét érinti az energiapolitika jövőbeni alakulása is. A kormány komolyan fontolgatja egy új atomerőmű építését Pakson. Ettől Paks életlehetőségei bizonyára javulnak, míg a bányászvárosoké és azoké, amelyek gazdálkodása a széntüzelésű hőerőműveken, vagy az olajfinomításon nyugszik feltehetőleg csökken. 16
