Payer Gábor szerk.: Révhelyi Elemér munkássága a tatai múzeum hagyatéki gyűjteménye tükrében. (Tudományos Füzetek 4. Tata, 1988)

Pusztai László: Révhelyi Elemér (1889–1976)

mel jelent meg az Archeológiai Értesítőben 1928-ban. A magyarországi barokk művészet sajátos és egyéni jellegzetességei, formajegyei érdeklik elsősorban, mindenekelőtt a 18. század első évtizedeinek főúri építkezései (Grassalkovichok) — különös tekintettel az építőmesterek tevékenységére. Ilyen irányú kutatási eredményeit még egyetemi hallgatóként adja közre, többek között: „Adatok a régi pesti Kálvária történetéhez" (Arch. Ért. 1929.): „Az egykori Péter jjy palota és annak mestere" (Henszlmann Lapok, 1930.); „Adatok a XVIII. századi építőmesterek működéséhez" (Arch. Ért. 1931.). Ezeknek az alapkutatásoknak eredményeit felhasználva írja meg doktori értekezését: „A régi Buda és Pest építőmesterei Mária Terézia korában" címmel, 1932-ben. Már ezekből a korai tanulmányokból is kitűnik, hogy Kapossy János mellett Révhelyi Elemér volt az a kutató egyéniség, aki az addig nem, vagy csak kevésbé kutatott korszakról megjelentetett írásait konkrét levéltári adatokkal támasztotta alá. Rajztanári állását, melyet a Százados úti elemi iskolában töltött be, egyetemi tanulmányai alatt sem adta fel. Ezt a hivatását egészen 1945ig betöltötte, munkásságáért 1943-ban ugyanebbe az iskolába igazgatónak nevezi ki a főváros polgármestere. (Oklevelek a család tulajdonában vannak Budapesten.) Mindezek mellett, művészettörténeti ismeretei alapján rendezte az Eszterházy család tatai gyűjteményét, mely később törzsanyaga lett a Kuny Domonkos Múzeumnak. Ez utóbb említett tevékenységének ma már ritkán elérhető írásos dokumentumai az 1938-ban megjelentetett: „A tatai piarista rendház és múzeuma" és „A tatai majolika története" (1941.) kiadványai. Az építészeti kultúra oktatástörténeti hagyományainak hazai megbecsülői az egyház részéről elsősorban a piarista és a pálos rendből kerültek ki a 18. században. Révhelyi már tatai kutatásai során felfigyelt erre a jelenségre. A régi egyházi gyűjteményekben fennmaradt, elsősorban építészeti-szobrászati rajzi anyagok iránt érdeklődik, melynek eredménye az 1943-ban a „A budapesti Egyetemi templom" c. monográfiája. Egyenrangú párja ez a mű mindazoknak, a főváros jelentősebb egyházi épületeit megörökítő monográfiáknak, melyeket Schoen Arnold adott közre a két világháború között, valamint a Pigler Andor és Kapossy János által írtak Pápa és Szombathely vonatkozásában. Nagy álma: Buda—Pest—Óbuda építészeti és művészeti emlékei, mely a „Budapest története" c. gyűjteményes munkában kapott volna helyet, a II. világháború kitörésével nem valósulhatott meg. 1945-ben a Százados úti iskolából a Jázmin utcai elemi iskolába helyezik át, rajzot tanít, de kamatoztatja német nyelvi tudását is. Elkötelezett hivatását, a művészettörténetet azonban nem adja fel. Bár fontosabb írásai nem jelennek meg, szakismeretére a felszabadulás után már magasabb fórumokon is igényt tartottak. 1951-ben a Budapesti Műszaki Egyetem Építészettörténeti tanszékére kapott meghívást. Előbb adjunktusi, majd docensi megbízatással építészettörténetet adott elő. Innen vonult nyugdíjba 1965-ben, mint címzetes egyetemi tanár.