Simonné Tigelmann Ilona szerk.: Táncsics Mihály. A magyar Történelmi Társulat, az Irodalomtörténeti Társaság és a Komárom megyei Múzeumok Igazgatósága által 1984. május 7-8- án Tatán rendezett tudományos ülés előadói anyaga. (Tudományos Füzetek 1. Tata, 1985)
Előadások - Lukács Sándor: Táncsics eszmevilága
szavaiból kölcsönöz: „. . . csak tőlünk függ vízcsatornák, gőzhajók által Édenné bájolni a most oly nagy részben sivatag honunkat; csak mitőlünk viruló kerteket, szorgos gyárokat, szabad embereket állítni oda, hol ma róka s farkas lappang, szomorú jószág teng, és szolganép henyél." A szöveghasonlóság látszólag egyetértést, valójában polémiát takar. Táncsics gyanakvással tekint Széchenyi, Kossuth, Eötvös és mások részletreformjaira. Elhiszi, írja a Társalkodó 1843. évfolyamában, hogy „Ludoviceum, színház, museum, [.. .] az óriási lánczhíd, a Duna szabályozandása, több vasút, csatornák mind az egész boldogitására czéloztatvák, de kérdem: javitnak é ezek sokat?" — javítanak-e ha nem igazíttatik meg „az emberiségnek tévesztett iránya"? „. . . sok jó, mit annak nevezünk, mit annyiszor emlegetünk, csak áljó, vagy épen rósz, mert fogalmunk a jórul fonák. [. . .] Az úgynevezett czélszerü elrendezése a börtönöknek, a büntető törvények, [...] a lelencz-, az árva-, a kórházak s más ezekhez hasonló intézetek, akármelly üdvösöknek tekintsük is azokat, vagy épen nem, vagy csak kevéssé akadályozzák a rósz terjedését. .." A reformkor teljes gyakorlati programjának totális bírálata ez; helyette Táncsics, vérbeli utópistaként, egyetlen panacaeát ajánl: a népnevelést. Ezt sem a hagyományos intézmények keretei közt: „ha minden legkisebb faluban is valami pompás nagyszerű iskola állíttatnék, [.. .] a népnövelés keveset nyerne" — írja a Társalkodóban; inkább szerkesszen ki-ki népszerű felvilágosító könyvecskéket, teszi hozzá 1846. évi Népkönyvéfoen. ö maga jó példát mutat: egyremásra gyártja népies iratait. A néphez szólva változatos irodalmi eszközökkel él. Hogy jobbágy olvasói lássák: közülük való szól hozzájuk, 1842-ben megírja első (rövid) életrajzát s benne a talán elhatározó mozzanatot: robot-szántás közben a hajdútól kapott ütlegek kitörölhetetlen emlékét. 1843-ban naptárt készít iparűzők, kézművesek eß földmívelők számára; a cenzúra miatt nem jelenhet meg. Gyakran sző fejtegetései közé példázatokat; a Rényképek és egyéb elbeszélései, tanregényei maguk is epikusán kikerekített, önállósult példázatok. A XVIII. századból örökölt káté műfaja sem hiányozhat eszköztárából; az 1846. évi Népkönyv alcíme: Polgári Katekizmus a nép számára. Utópista regényt nem írt; azt a rusztikus falanszteriádát, melyben — Fourier nyilvánvaló hatása alatt — szövetkezeti közös gazdálkodás, közös ház tervét dolgozta ki 1850-ben, Tanító- és tanítványának beszélgetése címmel, párbeszédes formában fogalmazta meg. Az csak természetes, hogy stílusa közérthető; tiszta irodalmi nyelven szól, de a népi észjárást követi, népiessége tehát politikai népiesség. Legjobb passzusait indulatai diktálják, ilyenkor nyers, mint a paraszti szó. A Józanészben például a liberális reformpolitika huszonnégy vezérszavára tesz, ábécé sorban, szatirikus megjegyzéseket: Gazdasági egyesület = „Felfordult világ." Gőzhajózás = „Czifra nyomorúság." Iparegyesület = „Éretlen erőtetés." Múzeum = „Sujtás és vörösfolt a nadrágon." Vasút = „Korunk betegsége." Váltójog = „Majmoknak sült veréb." Népirataiban Táncsics felvilágosít, oktat, érvel, ironizál, de nem lázít. Nem szólít fel forradalomra, inkább tűrést, takarékosságot, józan életet ajánl. 1846-ban, a Népkönyvben így ír: „a fenálló törvényeket szentül meg kell tartani; óvakodjatok, tehát, s valami zenebonát ne okozzatok se24
