Simonné Tigelmann Ilona szerk.: Táncsics Mihály. A magyar Történelmi Társulat, az Irodalomtörténeti Társaság és a Komárom megyei Múzeumok Igazgatósága által 1984. május 7-8- án Tatán rendezett tudományos ülés előadói anyaga. (Tudományos Füzetek 1. Tata, 1985)

Előadások - Spira György: Táncsics és az „olasz segély” kérdése

csupán ürügyképpen hivatkoztak az országnak a pragmatica sanctióból fakadó Ausztriával szembeni kötelezettségeire —, hanem valóban azon a véleményen voltak, hogy az országnak kárára lenne az osztrák—magyar viszony egyszerű perszonális unióvá történő átalakítása, mivel Magyarországra nézve a múltban nagyobbrészt hátrányos volt ugyan, de néminemű előnyökkel is járt a Habsburg-birodalom keretei közé tartozása, s ezért most mindent meg kell tenni a birodalmi kapcsolatból fakadó hátrányok kiküszöbölésére, de úgy, hogy eközben ne veszélyeztessük a belőle származó előnyök élvezetét. Quae cum ita sint : ha a képviselőház vitát nyit Táncsics válaszf elirati ellenjavaslata fölött, akkor egyben elkerülhetetlenül vitát nyitott volna az osztrák—magyar viszony pillanatnyi állásával és jövőbeli elrendezésével kapcsolatos alapproblémák fölött is. Erre azonban nem került és nem is kerülhetett sor, mivel a ház rendszabályai

10 értelmében Táncsics előterjesztését csupán akkor tűzhették volna napirendre, ha előzőleg elvetik az eredeti, hivatalos javaslatot, a képviselők kormány támogató többsége pedig hajthatatlanul kitartott e mellett a javaslat mellett. így hát Táncsicsnak nem maradt más választása, mint hogy a válaszfelirati vita folyamán maga is a császáriak részéről „az olaszokkal igazságtalanul kezdett háborúdnak és a kormány ezzel kapcsolatos politikájának a kárhoztatására szorítkozzék,

11 majd pedig csatlakozzék ahhoz a huszonöt radikális képviselőtársához, akik pusztán az eredeti válaszfelirati javaslatnak az itáliai háborúval foglalkozó szövegrészét — s persze azt is eredmény nélkül — indítványozták megváltoztatni olymódon, hogy ez a passzus ne segélyt ígérjen a császáriaknak, hanem — éppen ellenkezőleg — azt szögezze le, hogy mi, mint általában, úgy „az olasz kérdésekre nézve is a be-nem-avatkozás elvét kívánjuk követni".

12 Egy ponton azonban a vita így is alkalmat teremtett egy az ország alapproblémái közé tartozó kérdés megbolygatására. A vita során ugyanis a kormány képviselőházi szószólója, Kossuth, hogy a honatyákban élő nacionalista indulatokat is kamatoztassa az olasz segély rossz ügye javára, többek között azt az „érvet" sem átallotta kijátszani, hogy ha a ház, „nem tekintve semmire, azt mondaná: mi magyarok pártoljuk az olasz nemzet felkelését, mert az nemzeti szabadságaért küzd, akkor pártolniok kell önöknek a horvát lázadást is, mert véleményük szerint ők is szabadságért küzdenek"

13 (s tette ezt ugyanaz a Kossuth, aki hat évvel korábban, nem csekély feltűnést keltve, még annak a véleményének adott hangot, hogy kívánatos volna, ha „Horvátország — nem ugyan a magyar sz[ent] koronától, hanem közigazgatási és törvényhozási tekintetben — Magyarországtól elválasztatnék"

14

). A legmesszebbre látó radikális képviselő, Teleki László pedig kapott az alkalmon, s legott kijelentette, hogy Kossuth figyelmeztetése jogos, következésképpen: ha nem egyedül Jellachich, hanem „Horvátország — mint egész összes nép. . . — Magyarországtól külön akar válni", akkor a horvát nép akaratának engedni is kell.

15 Táncsics viszont, akit még az átlagosnál is erősebb nacionalizmus itatott át, éppen ezen a ponton rosszul vizsgázott: belement Kossuth csapdájába és azt kezdte fejtegetni, hogy Kossuth érvelése nem áll, éspedig azért nem, „mert Olaszország részét a despotia háborús időkben úgy szakasztotta el az olaszok 62