Simonné Tigelmann Ilona szerk.: Táncsics Mihály. A magyar Történelmi Társulat, az Irodalomtörténeti Társaság és a Komárom megyei Múzeumok Igazgatósága által 1984. május 7-8- án Tatán rendezett tudományos ülés előadói anyaga. (Tudományos Füzetek 1. Tata, 1985)
Előadások - Spira György: Táncsics és az „olasz segély” kérdése
megegyezése nélkül, miként... eldaraboltatott... Lengyelország", Horvátország ellenben „velünk egy ország volt századok óta". Amire egyik közbekiáltó képviselőtársa joggal szögezte is neki a kérdést, hogy hát Horvátország annak idején talán nem erőszakos foglalás révén lett Magyarország kapcsolt részévé? .. , 16 Mindazonáltal bizonyosra vehetjük, hogy a jobboldali Pester Zeitung a vitáról szóló tudósításában nem emiatt minősítette Táncsicsot közönséges elmebetegnek 17 — ezzel a baloldal eddig e téren úttörőnek tekintett későbbi renegátját, Jókait 18 is majd háromnegyed évvel megelőzve —, hanem azért vetemedett ilyen bárdolatlanságra, mert ő most Magyarországnak Ausztriától való teljes függetlenítését merészelte követelni. S az elmebetegség vádjával szemben Táncsics ma már nyilvánvalóan nem szorul védelemre. Azt a kérdést viszont magunknak is fel kell vetnünk, vajon nem minősítendő-e az ő teljes függetlenségre irányuló követelése világtól elrugaszkodott, naiv követelésnek, A válasz pedig erre a kérdésre első megközelítésben csak igenlő lehet, hiszen az erőviszonyok mérlege 1848ban, mind a birodalmon belül, mind Európa egészét tekintve, olyan volt, ami eleve kizárta, hogy Mag varország teljes függetlenséghez juthasson, s kivált kizárta, hogy a magyarok olyan teljesen független államot hozzanak létre, amely egyfelől továbbra is megőrzi a maga középkori határait, másfelől viszont a hatalomból, mint eddig, úgy ezután is kirekesztve tartja a népességének hattizedét kitevő nem-magyar országlakók képviselőit. 19 Igen ám, de ha ezt a kérdést felvetjük, akkor azt a kérdést is fel kell tennünk, vajon nem minősítendő-e hasonlóképpen naivnak az a magyar liberálisok körében ekkortájt uralkodó hit, hogy ha Magyarország újra meg újra kinyilvánítja a pragmatica sanctióhoz való ragaszkodását s ezt ünnepélyes deklarációkon kívül tettekkel — például épp az olasz segély megajánlásával — is dokumentálja, akkor ezen az áron — és éppen ezen az áron — tartósan birtokában maradhat, ha többnek nem is, legalább annak a nagyfokú belkormányzati önállóságnak, amelyet márciusban csikart ki a maga részére. És a válasz erre a kérdésre szintén csak igenlő lehet, hiszen az ország az adott erőviszonyok közepette nemcsak a teljes függetlenséget nem vívhatta ki, de — mint ismeretes — még a márciusi rendezés fennmaradását sem biztosíthatta hosszabb látra, hanem erőinek olyan végsőkig való megfeszítésével is, amilyet a világ a szabadságharc hónapjaiban tapasztalhatott, csupán akkora — : jóval szerényebb — beikormányzati önállóságra tudott végül is szert tenni, amekkorát az 1867-i kiegyezés engedélyezett számára. Igaz. mindehhez a kép teljességének kedvéért hozzá kell fűzni, hogy a kormányban helyet foglaló liberális politikusok a pragmatica sanctióhoz való hűségük ismételt kinyilvánítását vagy az olasz segély megajánlását maguk sem gondolták olyan csodaszernek, amely a másik oldalon mindenkit rá fog bírni arra, hogy végérvényesen megbékéljen Magyarország márciusban elnyert belkormányzati önállóságával ; Batthyány és minisztertársai tisztában voltak például avval, hogy az osztrák kormányt mindenekfölött „hazánk pénz és hadügyeinek önálló kormányzata" aggasztja 20 s ettől az aggodalmától az olasz segély készséges megszavazása sem szaba63
