Simonné Tigelmann Ilona szerk.: Táncsics Mihály. A magyar Történelmi Társulat, az Irodalomtörténeti Társaság és a Komárom megyei Múzeumok Igazgatósága által 1984. május 7-8- án Tatán rendezett tudományos ülés előadói anyaga. (Tudományos Füzetek 1. Tata, 1985)

Előadások - Spira György: Táncsics és az „olasz segély” kérdése

buzgalommal fáradozott a Magyarország elleni későbbi fegyveres támadás előkészítésén; egy héttel utóbb viszont ugyanezt a Jellachichot, mikor tárgyalások végett megjelent az udvar ideiglenes székhelyén, Innsbruckban, ott a legnagyobb szívélyességgel és bánnak kijáró ünnepélyességgel fogadták. Ezt pedig ő többek között azzal viszonozta, hogy 20-án még Innsbruckból kiáltványt intézett az észak-itáliai császári csapatok soraiban harcoló — és igen odaadóan harcoló — horvát határőrökhöz (akiknek a száma kétszerese volt az olasz hadszíntéren bevetett magyar katonákénak) s ebben további hűséges helytállásra hívta fel őket.

2 És az osztrák kabinet egy 29-én kelt átiratában mégis arról tudósította a magyar kormányt, hogy mivel Horvátországban magyar támadásra számítanak, félő, hogy az olasz földön küzdő horvát határőrök otthon hagyott szeretteik védelmére haza fognak vonulni, s minthogy egy efféle fejlemény mélyen sértené Ausztria érdekeit, ha a magyar kormány nem tesz meg mindent a horvátok megnyugtatására, az osztrák kabinet kénytelen lesz felmondani a magyar—horvát viszályban általa eddig tanúsított semlegességet! A július 4-i minisztertanácson tehát Batthyány annak a véleményének adott hangot, hogy a magyaroknak most látványosan dokumentálniok kell, mennyivel inkább szívükön viselik az uralkodóház érdekeit, mint a horvátok, s ezért, ha emezek az olasz hadszíntérről való elvonulásukkal fenyegetőznek, Magyarországnak éppen az ellenkezőt kell cselekednie: most és éppen most, eltérve a kormány korábbi álláspontjától, tetemes újoncsegélyt kell felkínálnia az észak-itáliai császári csapatok megerősítésére. S mivel Batthyány érvelését minisztertársai is meggyőzőnek találták, a kormány végül is olyan indítvánnyal fordult a másnapra egybehívott első magyar népképviseleti országgyűlés képviselőházához, hogy a nemzetnek a katonai segély megajánlására irányuló készségét ünnepélyesen nyilvánítsa ki ez a testület — mégpedig már az országgyűlés megnyitó ülésén elhangzó trónbeszédre válaszolni hivatott felségfeliratában —, igaz, a segély tényleges útnakindítását ahhoz a legbaloldalibb miniszter, Kossuth által javaslatba hozott feltételhez kötve, hogy az udvar viszont előzőleg gondoskodjék Jellachich (meg a június folyamán a magyar forradalom elleni fegyveres harc ösvényére lépett délvidéki szerb felkelők) megfékezéséről.

3 A képviselők óriási többsége pedig ellenvetés nélkül magáévá is tette az indítványt. De a hivatalos válaszfelirati javaslatot,

4 amelyet a képviselőház illetékes bizottsága Batthyányék elképzeléseinek szellemében öntött formába, a kormány mégsem tudta simán elfogadtatni a házzal. A július 20-án megkezdett s azután három álló napig húzódó válaszfelirati vita folyamán ugyanis a tervezetet — s benne elsősorban éppen az olasz segélyre utaló szövegrészt — szenvedélyes ellenvetésekkel illették a baloldali képviselők, akiknek a száma eltörpült ugyan a kormánytámogatóké mellett, akik azonban számszerű gyengeségüket nagymértékben ki tudták egyenlíteni aktivitásukkal. S az előterjesztés baloldali bírálói között sorompóba lépett ekkor a törvényhozásba bekerült egyetlen igazi népfi, Táncsics is.

5 Sőt Táncsics azzal sem érte be, hogy pusztán a képviselőház üléstermének falai között támadja a javaslatot, hanem megtette ezt lapjában, a 60