Simonné Tigelmann Ilona szerk.: Táncsics Mihály. A magyar Történelmi Társulat, az Irodalomtörténeti Társaság és a Komárom megyei Múzeumok Igazgatósága által 1984. május 7-8- án Tatán rendezett tudományos ülés előadói anyaga. (Tudományos Füzetek 1. Tata, 1985)
Előadások - Spira György: Táncsics és az „olasz segély” kérdése
Spira György: TÁNCSICS ÉS AZ „OLASZ SEGÉLY" KÉRDÉSE A negyvennyolcas magyar forradalom kirobbanásában és kezdeti sikereiben — számtalanszor leírták már — előkelő része volt a március 13-i bécsi forradalomnak, amely a polgári átalakulás magyar híveire ösztönzően, az ancien régime védelmezőire pedig bénítóan hatott. Azt viszont kevesebbszer emlegetik, hogy a magyar forradalom igen sokat köszönhetett a Habsburgok észak-itáliai tartományaiban, Lombardiában és Venetóban néhány nap múlva kibontakozott függetlenségi harcnak is, amelybe a felkelők oldalán március 23-án már a piemonti hadsereg is belekapcsolódott. Holott az észak-itáliai háború hosszú hónapokon át lekötötte a császáriak fegyveres erőinek java részét, s a Magyarországgal szemben követendő politika meghatározására egybehívott március 26-i udvari konferencia elsősorban éppen emiatt jutott arra a következtetésre, hogy a magyar forradalom azonnali erőszakos elfojtására nincs lehetőség s ezért a magyaroknak egyelőre engedményeket kell tenni, a Magyarország elleni fegyveres fellépéssel pedig várni kell mindaddig, amíg a császári hadsereg ismét úrrá nem lesz Észak-Itálián. A magyar kortársak azonban, ha az udvari konferencia egybeültéről és kimeneteléről természetesen nem tudtak is, nagyon jól tudták, hogy az olaszokra mint a magyar forradalom nyilvánvaló érdektársaira kell tekinteniük. Amikor tehát az udvar április 5-én felkérte az alakulóban lévő Batthyány-kormányt, hogy az olasz földön harcoló császári csapatok megsegítésére küldjön magyar újoncokat Észak-Itáliába, a kormány tagjai a legmerevebben elzárkóztak a kérés teljesítése elől, jóllehet máskülönben azon a véleményen voltak, hogy Magyarország külháború esetén az általuk továbbra is érvényesnek tekintett pragmatioa sanctio szellemében köteles segítségére kelni Ausztriának, s elismerték, hogy a piemonti beavatkozás az észak-itáliai polgárháborút csakugyan külháborúvá változtatta. S attól, igaz, tartózkodott a bécsi udvari köröket felingerelni persze nem akaró kormány, hogy a mögötte álló forradalmi tömegekhez hasonlóan az udvar által támasztott kívánságnak éppen az ellenkezőjét: a már korábban Észak-Itáliába vezényelt magyar katonák hazarendelését követelje — csupán a birodalom egyéb tartományaiban állomásozó magyar egységek hazabocsátását sürgette több ízben is —, attól az elhatározásuktól viszont, hogy az olasz hadszíntérre nem küldenek újabb csapaterősítéseket, Batthyány és társai a következő negyedévben sem tágítottak. 1 Július elején azonban ebben a kérdésben egyszerre megmásult a Batthyány-kabinet álláspontja. Az előző napokban ugyanis a kormány tagjai mind több jelére figyelhettek fel az osztrák vezetőkörök Magyarország iránti ellenségességének. Hiszen, egyebet nem is említve, június 10-én az uralkodó Batthyány miniszterelnök követelésére még felfüggesztette báni tisztségéből Jellachich altábornagyot, aki Horvátországban lázas 59
