Fülöp Éva Mária - László János (szerk.): Komárom-Esztergom Megyei Múzeumok közleményei 16. (Tata, 2011)
Fehér Csaba: Néhány levél a nyelvújítás korából. Kazinczy Ferenc és Döme Károly kapcsolata
Fehér Csaba amit Kazinczy egyik 1791-ben Regmencen írott levelében ekként fájlalt: „Az én kedves Medém21 elfelejtkezett szerető Széphalmyjáról,22 levelére sem válaszol, s nem repül kedves pásztori dalával annak karjai közé”,23 vagyis Döme nem küldte el Kazinczynak „Pásztori dal” című művét, amely ekkor jelent meg Pozsonyban. Döme fordításait Kazinczynak és Barátinak egyaránt elküldte, akik aztán véleményt mondtak a munkáról. Döme Bossuet-fordítását Kazinczy 1794. március 3-án kelt levelében ekként véleményezi: „Bossueted, tisztelt Dömém végre eljut a kezemhez. Olvastam a szép ajánlást, olvastam a szép előszót, sőt olvastam egykét részt Bossuetedből is. Lehetetlen volt sokáig olvasnom. Nem mintha igen kálvinista volnék, hanem, mert tanitásai egy olyan ember füleiben, aki nem a más karján lép, hanem tulajdon szemeivel választja az ösvényt, elviselhetetlen sőt lelket öklendező riasztás. Csaknem sirva tettem le kezemből könyvedet. Sajnálom, hogy az a ki Cicerót, Tacitust fordíthatná, Bossuetre vesztegeti fáradságát, idejét. Döme te püspök leszel. Emlékezz meg örvendő jövendelésemről. Ó légy ismét ember, s tedd emberekké, polgárokká alattad-valóidat is. Tanítsd tanításoddal, példáddal, hogy az igazságot szeressék, és róla tegyenek bátran vallást. Sírva kérlek erre. Olvastam egy másik munkádat is sőt bírom azt. »Világ nagyjai, veszedelem!«. Zendítő munka, kivált midőn classicus magyarsággal írja Dömém! Csudáltalak, de bosszankodtam rád. Hajó szívedet nem ismerném, azt mit ott mondasz, zofizmának mondottam volna, így legalább a legnyilvánosabb paralogizmusnak kiáltom. A religiot félted. Nem azt félted barátom! A papi rend tekéntete hanyatlása rettentett el, nem a religio esete, ez most tisztább minekutána Pozsony és Pest szemináriumokat állított kebelében mint annakelőtte volt, míg a religiot a tudatlanság őrzötte. A Dömém, ha látnád mint vérzik szívem, midőn azt kell szemlélnem, hogy te is azok közé állasz fegyvereddel, akiktől én iszonyodom! Még egyszer jövendölöm, hogy püspök leszel. Ó ha azt láthatnám, hogy püspöki megyédben asylumot nyitsz azoknak, akik az igazságot buzgón szeretik! De lehet-e egyebet reményleni Dömétől? Teljesítse az ég reménységemet, kívánságomat. Aszalay Barátom egy Sztellát és egy Vaklantost fog néked küldeni. Vedd örök szeretetem s forró tiszteletem jeléül, s szeresd Kazincydat.”24 Kazinczy kemény szavakkal bírálta Döme fordítását. A bírálat ereje az egyháznak, az egyházi filozófiának szólt, s talán valamelyest a sértődöttség is érzékelhető, mivel Döme az írást nem küldte meg Kazinczynak. A túlzóan kemény bírálat egyrészt 21 Döme betűcserés írói álneve, amely alatt főleg az Orpheusban megjelent írásait közölte. 22 Kazinczy orpheusbeli álneve. abból fakadt, hogy Kazinczy a költészetet éppen a felekezetiségtől féltette leginkább, másrészt abból, hogy Döme Bossuet-vel nemcsak mint költővel, de mint ugyanazon filozófiai elveket valló francia egyházpolitikussal, teológus pappal is azonosult. Döme mint fordító védelmében le kell szögeznünk, hogy minden fordítás akkor sikeres, ha a fordító azonosul a mű szerzőjének elveivel, személyiségével.25 Bár korábban Döme szintén szimpatizált a francia felvilágosodás eszméivel, leginkább pedig azokkal, amelyek a nemzeti kultúra és nyelv megteremtését célozták, a belőle táplálkozó forradalom, annak egyházellenessége azonban felháborította és megrémítette. „Kazincym! Bossuetemet vetted végre. Nem tetszett. Mit tehetek róla, hogy nem oly könyv az, mely vonna téged? Lám megírtam, hogy, ha Júliám, Gesznerem, vagy Bácsmegyeim volna, azt küldenék. Lehetetlen volt elolvasnod. Miért? Mert elviselhetetlen előtted tanítása, előtted, a ki nem a más karján lépsz, hanem tulajdon szemeiddel választod az ösvényt. Barátom, én is azt cselekszem ott, ahol látok, de ahol nem láthatok vagy homályosan látok, örömest támaszkodom arra az előmbe nyúló kaira, mely nemcsak gyámolít, hogy le ne tántorodjam, hanem oszlatja is a setétséget, hogy kiljebb lássak. [...] Mindnyájan az ész után mennek különböző utón, pedig, ha egy az igazság itt is csak egy megy igaz utón. De melyik az, honnan tudhatom meg, hogyan mehetek reá, ha nem akarván megismerni gyengeségemet, utálom azt a vezető kart, azt a nagy oktatót, aki onnan feljüről az örök csalhatatlanságnak trónusából költözött le? Nem, [...] én azt a kart nemcsak nem utálom, hanem tisztelem is. Mikor erre dőlök, nem bukdosóm, mikor ez vezet, bátran lépek: s ő reá dőlni, ő általa vezettetni, oh micsoda édes megnyugvás! A philosophia majmaitól hiába várnám én ezt. Kazincym, a te szemeid igen élesek, tudom, hogy vakságnak nevezed ezt bennem: legyen az neked, nekem boldogító vakság. [...] Jövendölöd felőlem, hogy püspök leszek, és sírva kérsz, hogy legyek akkor ismét ember. Értelek. De vérzik a szívem, hogy az én Kazincym ennyire alacsony lelket gondol lappangani Döméjében, s oly vélekedéssel van felőlié, mintha ő most mindent csak színből tenne, csak hogy magához szédítse azoknak kedveket, a kiken áll, hogy felemeljék, mintha ő most készakarva mintegy megszűnne ember, igazságszerető ember lenni, csakhogy eképpen hováhamarább felkaphasson. Mert mit értesz ott szavaiddal? Ha ezt nem érted, úgy hasztalanúl ömlött ki toliadból az a szócska: ismét, ó légy akkor ismét ember. Nagyon sajnállak barátom, hogy te, a ki egyébképpen oly jól látó szemekkel bírsz, itt ennyire rosszul láttál. 23 EDÉNYI1857, 480. 24 EDÉNYI 1857, 481-482. 25 FEHÉR 2000,14. 90
