Fülöp Éva Mária - László János (szerk.): Komárom-Esztergom Megyei Múzeumok közleményei 16. (Tata, 2011)
Muskovics Andrea Anna: A szőlőfeldolgozás és bortárolás építményei Esztergomban
A SZŐLŐFELDOLGOZÁS ÉS BORTÁROLÁS ÉPÍTMÉNYEI ESZTERGOMBAN 9. kép: Lyukpince (Tölgyesi út) Abb. 9: Lochkeller (Tölgyesi Straße) és présházak fölötti évszámok. A présházak fölé általában kiírták, hogy mikor épültek. Több helyen azonban azt láthatjuk, hogy az évszám a pince fölött szerepel, vagy ha mind a két helyen megvan, akkor a présházé a későbbi. Ez szintén arra utal, hogy a pincék korábbiak a présházaknál. Mindezek azonban csak feltevések, ahhoz, hogy pontosabb képet rajzolhassunk, még további kutatásokra van szükség. Az azonban biztosra vehető, hogy présházak már voltak 10. kép: Présház 1768-ból, a bejárat felett szellőzőlyukkal Abb. 10: Presshaus aus dem Jahre 1768, mit einem Luftloch über dem Eingang a 18. század második felében, ugyanis az egyik legrégebbi épületen 1768-as évszámot találhatunk. (10. kép) Lehetséges, hogy a présházak általános elterjedése után valóban csak a legszegényebb családoknál maradt meg az épület nélküli lyukpince, illetve ott, ahol nem volt hely az építésre, a lyukpincék megléte elsődleges okának azonban nem ez tekinthető. Minden bizonnyal ez volt az eredeti forma, épületeket csak később építettek eléjük. Pincék Kialakításuk Akár lyukpincékről, akár présházas lyukpincékről van szó, a bortároló rész kialakítása azonos módon történt. Mielőtt azonban ezt megkezdték, bizonyos esetekben engedélyt kellett kérni. A présházsorok fölött található szőlők szélesebbek voltak, mint egy-egy présház, azaz egy szőlőterület alatt több pince is lehetett. (5. kép) Abban az esetben, ha valakinek csak a várostól távolabb volt szőlője, általában másnak a földje alatt kellett bortároló helyiséget kialakítania. Ilyenkor a tulajdonossal kellett megbeszélnie, hogy mekkora pincét fúrhat. Mikor ez megtörtént, megkezdődhetett a munka, ugyanis hatósági engedély nem volt szükséges. Ha mindez a tulajdonos beleegyezése nélkül történt, akkor a vétkest a városi tanács akár meg is büntethette. Erre utal az alábbi regeszta is: „Faichtinger József tiltakozott, mivel Nagy Ferenc jegyző a szőlője alatt engedély nélkül pincét ásott.’”s A pince kialakításának két módja volt ismert: „világosra kidobják” (ássák) vagy fúrják. Az előbbi eljárásmód lényege az volt, hogy a területet kinyitották, azaz a földet jobbra és balra kidobták.39 Ezután a lábazatot kőből megcsinálták, majd következett a boltív készítése. Ez a régen fából, a 20. század második felében pedig a vasból készült ramonád segítségével volt lehetséges. Méterenként haladtak, s a ramonádra jobbról-balról tették fel a téglákat. Hosszabb fogásokkal nem lehetett haladni, mivel nem ért be a kezük. Ahhoz, hogy ne rogyjon meg, két oldalról egyenletesen kellett felrakni a téglákat. Mikor a sor majdnem összeért, középre ékelést (zárókövet) tettek be. Ennek elkészülte után a földet rögtön visszahordták, ez akadályozta meg, hogy a téglák két oldalról megrogyjanak. Csak ezt követően vették ki a ramonádot. Ezt az eljárási módot akkor alkalmazták, ha alacsonyabb volt a domboldal. Ebből adódóan a vizsgált területen ritkán került rá sor, elsősorban csak a távolabb fekvő szőlőkben. A mélyutak pincéit fúrással alakították ki. A tanulmányok általában szintén erről az építési módról számolnak be, minden bizonnyal tehát a fúrással történő pincekialakítás vált országszerte általánossá. Erre azért volt szükség, hogy a pincékben télen-nyá-38 xÓTH 2007,149. 39 Hasonló eljárásról számol be: LUKÁCS 1976, 238. 131
