Komárom - Esztergom Megyei Múzeumok Közleményei 13-14. (Tata 2008)

Horváth István: Céhes takácsok Tatán a 17-19- században

Céhes takácsok Tatán a 17-19. században Horváth István (Kuny Domokos Múzeum, Tata) Hosszú évszázadokon keresztül kender- és lenvászonból készült a ruházat számos darabja, de a lakás, a háztartás valamint a gazdaság területén is sokrétűen hasznosították ezeket az anyagokat. Sokfelé házilag állították elő a különféle textíliákat, máshol takácsokkal szövették meg a megtermelt, megfont, szövésre előkészített alapanyagot. Az újkori Tata kézműiparában is kiemelkedő helyet foglaltak el a takácsok, céhük az elsők között alakult. Fennmaradt - igen töredékes - iratanyaguk, és más források alapján kíséreljük meg bemutatni e hajdan virágzó iparág 17-19. századi történetét. A TAKÁCSMESTERSÉG „A takács fölveti a fonalat, és föltekeri a zugolyfára, és ülvén a szövőszékeben, nyomdozza lábaival a kompostorokat. A nyüstös fonalokkal egymástul elválasztja a melékfonalakat és által veti rajta a vetélőt, az mellyen vagyon bélfonál, és megsürüséti a bordával. S ekképpen csinálja a vásznat." — így vázolja Comenius a mesterség munkafolyamatát A látható világ 1669. évi lőcsei kiadásában.

1 A takácsok a parasztasszonyok által font kender- ill. lenfonalat szőtték vászonná, tehát elsősorban rendelésre dolgoztak, de kisebb mennyiségben saját vagy vásárolt alapanyagból is készítettek különféle termékeket, amelyeket vásárokon, piacokon értékesítettek. A kender és a len népi ill. paraszti feldolgozása jellemzően női munka volt, ugyanakkor a takácsmesterséget a középkortól kizárólag férfiak űzték európaszerte, így Magyarországon is. A takácscéhek lajstromkönyveiben, a céhek fennállása idején ezért nem is találkozhatunk női nevekkel évszázadokon át. A takácsok sajátosan kialakított ún. takácsszövőszéken szőtték vásznaikat, mely különbözött a parasztok által használt szövőszékektől, szélesebb, robusztusabb, bonyolultabb szerkezetű volt annál, egyúttal gyorsabb munkára adott lehetőséget. A szövés technikája szerint a céhrendszer idején a mesterségnek két ága alakult ki, ennek alapján külön céhekbe tömörültek az ún. magyar takácsok vagy hímes takácsok és a német vagy sávolyos takácsok. Előbbiek egyszerű vásznakat, valamint piros és kék színnel mintázott vásznakat szőttek, elsősorban parasztok számára. Utóbbiak a hímes vásznak mellett főleg damasztot, vagy damasztszerű vásznakat készítettek módosabb megrendelőik részére. Munkájukhoz leginkább lenfonalat használtak, míg a parasztok számára készített vásznak alapanyaga elsőrendűen a kender volt.

2 A magyar és német megnevezés nem feltétlenül a mesterek nemzetiségére utalt, sokkal inkább két különböző minőségi kategória elkülönítésére szolgált. 1 Idézi BOGDÁN 1973, 198. 1 A 14-15. században a mesterség külön ágát képezték a barhentosdk is, céhük is volt több városban, azonban később beolvadtak a többi takács közé, ugyanakkor sajátos mintakincsük tovább élt a takácsvásznakon egészen a 20. századig, a mesterség megszűnéséig.