Komárom - Esztergom Megyei Múzeumok Közleményei 13-14. (Tata 2008)

Horváth István: Céhes takácsok Tatán a 17-19- században

TAKÁCSCÉHEK A DUNÁNTÚLON A 15-16. században a Dunántúlon, annak is elsősorban a nyugati felén a bécsi takácscéh töltött be központi szerepet. Kőszeg, Sopron, Pozsony takácscéhei a bécsi céh kiváltságlevelét kölcsönözték, vagy azt használták mintának saját kiváltságlevelükhöz. A pozsonyi takácsok 1579-ben új szabályzatokat nyertek a várostól, és a következő közel két évszázadban szinte az egész Dunántúlra kiterjesztették fennhatóságukat. A kiváltságlevél megszerzését követő évtizedekben először a környékbeli városokban alakult takácscéheknek kölcsönözték privilégiumaikat, a török fokozatos kiszorításával párhuzamosan aztán a Dunántúlon egyre szaporodó céhek kerültek függésbe a pozsonyi céhtől. Az itteni takácsok 1712-ben országos főcéh rangot kaptak az uralkodótól, az ebben biztosított jogok nyomán aztán a dunántúli takácsok zöme a pozsonyi céhtől kapott céhszabályzat alapján végezhette munkáját. A 18. század első felében egészen Somogy és Tolna megyéig ért a pozsonyi főcéh hatalma. A gyakorlatban ez úgy valósult meg, hogy a főcéh az önálló céhbe tömörülni vágyó mestereknek egy céhlevélmásolatot adott ki, eme nagyobb helységek mesterei ennek artikulusai szerint végezhették munkájukat, de a szabályzatot nem kölcsönözhették tovább, ez a főcéh kiváltsága volt.

3 A szabályzat birtokában a céhbe tartozó mesterek szabadon űzhették mesterségüket, nem tartoztak az üldözött kontárok, himpellérek sorába, egyúttal jogot biztosítottak maguknak inasok, legények fogadására. Ok is igyekeztek a környékbeli falvak takácsait a céhbe kényszeríteni, akik ún.filiális mesterekként csatlakoztak a céhhez, így a Dunántúlon egy igen jól szervezett hierarchia alakult ki a pozsonyi takácsok fősége alatt. A kisebb központok fennhatósága alatt álló körzetek ily módon gyakorlatilag összeértek a dunántúli megyékben, és mivel céhes kereteken kívül tilos volt a szövés, a terület északi felén a céhrendszer fennállásának idejében nem is készültek paraszti szőttesek. Az ország olyan területein, ahol nem jött létre a dunántúlihoz hasonló szervezettség (pl. a Tiszántúlon), ott részben önellátó módon a parasztasszonyok kezemunkája által készültek a vásznak, részben kereskedők elégítették ki a szükségleteket. Természetesen a helyi földesúr is adhatott ki céhszabályzatot a fennhatósága alá tartozó települések mestereinek, a gyakoribb megoldás mégis az volt, hogy pl. a pozsonyi takácscéhtől nyert céhlevélmásolatot a helyi földesúr erősítette meg, esetenként kibővítve azt néhány ponttal. A TATAI TAKÁCSCÉH LÉTREJÖTTE A 17. SZÁZADBAN Tata a török hódítás következtében a 16. század második felére igen gyér lakossággal rendelkezett. A tizenötéves háború, valamint a Bocskai felkelés idején szinte teljesen lakatlanná vált, régi lakossága elpusztult, sokan elmenekültek. A 17. század elején, a zsitvatoroki békét követően nyílt lehetőség a hajdani település benépesítésére. Az először betelepülő lakosság nem tudott igazán gyökeret verni, a következő évtizedekben DOMONKOS 1991, 372.