Fülöp Éva – Kisné Cseh Julianna szerk.: Komárom – Esztergom Megyei Múzeumok Közleményei 9. (Tata, 2002)

Fülöp Éva: Az egyházi birtok Magyarországon

A török háborúk után a birtokos egyháznagyoknak és egyházi testületeknek az egyház- és birtokszervezet helyreállítása mellett, részt kellett vállalniuk a birtokok újratelepítésében is (esztergomi érsekség, veszprémi, pécsi püspökség stb.). A 18. század folyamán, az addigi empíriára alapozott gazdálkodással szemben, lassanként kibontakozott a mezőgazdasági termelés elméleti megközelítésének folyamata. Az intenzív termelés jegyeinek erősödését a népesség növekedésével fokozatosan szélesedő belső piac, az osztrák örökös tartományok iparosodásával fejlődő mezőgazdasági keresletük, s a porosz-osztrák és örökösödési háborúk teremtette hadikonjunktúra vonta maga után. A korabeli katasztrofális útviszonyokat tekintve, a fejlődő árutermelésbe főként a piacokhoz és a fő szállítási útvonalat jelentő Dunához közeli fekvésű nagybirtokok tudtak bekapcsolódni. A század derekától az egyházi birtokok is áttértek a nagyobb arányú majorsági gazdálkodásra, megjelentek a belterjes művelési formák. Kiváló gazdák akadtak e korban a katolikus egyháznagyok között, így például Padányi Bíró Márton veszprémi, gróf Eszterházy Károly egri püspök. A saját kezelésű gazdálkodás kiépítésének folyamata azonban hosszadalmasnak bizonyult: Mária Terézia 1767. évi úrbéri rendelete nyomán, az egyházi birtokok közül például sem a veszprémi káptalan, sem a veszprémi püspökség nem tudta az Urbáriumban megszabott robotmennyiséget felhasználni. A világi birtokoktól eltérő módon, az 1767. évi úrbéri rendezés nyomán az egyházi birtokokon viszonylag magasabb volt a maradvány (remanenciális) földek száma. Országosan e majorsági kezelésbe került területek a művelésbe vont föld 10-12%át jelentették. Az egyházi uradalmakban a „maradványföldeksorsát illetően különféle megoldásokkal találkozunk. Előfordult, hogy egyszerűen az aliódiumhoz csatolták (pl. veszprémi püspökség), másutt afz úrbéri rendezéssel kapcsolatos] szabályokat betartva új jobbágytelkeket alakítottak ki belőlük (pl. pécsi káptalan). Arra is van példa, hogy a telkek nagyságát növelték ily módon (esztergomi érsekség), azonban a legtöbbször azokat pénz, termény, esetenként robot ellenében (pl. váci püspökség) használták."

14 A maradványföldek sorsának ilyetén, az úrbéri rendezés intézkedéseitől eltérő alakításának lehetőségét az uradalmak az egyes községekkel kötött magánalkukkal, -szerződésekkel törekedtek megoldani. Az egyházi, s főként a szerzetesrendi birtokok tehát továbbra is megőrizték azt a sajátosságukat a világiakkal szemben, hogy, elsődleges céljuk saját intézményeik ellátása lévén, ebben a korszakban is nagy részt foglalt el uradalmi alattvalóik szolgáltatásai közt a terményjáradék. Amint például a bencések központi, szentmártoni domíniuma 18. századi gazdálkodását vizsgáló rendtag szerző írta: „megállapíthatjuk, hogy a szentmártoni gazdálkodás elsősorban a főmonostor természetbeni ellátására irányult."

15 Az már kevésbé tért el a világi uradalmak gyakorlatától, hogy az „eladásra kerülő terményeket és állatokat a jobbágyok vették meg kölcsöngabona, kocsmáitatás vagy húskimérés révén. A dézsma fogyasztója tehát a dézsmával adózó jobbágy volt."

16 14 DÓKA 1997. l=i TÓTH é. n. 16 Uo. 271