Kisné Cseh Julianna – Kemecsi Lajos szerk.: Komárom – Esztergom Megyei Múzeumok Közleményei 7. (Tata, 2000)

Kövesdi Mónika: Gondolatok két tatai keménycserép edény kapcsány

Az első tárgy egy boroskancsó. A sárgásfehér máz feletti színes festés gazdagon díszíti az edény felületét. Az öblös testen középen a koronás magyar címer látható, két oldalán nemzeti színű zászlókkal, haditrófeákkal, és egy-egy pajzzsal, amelyen tájképek láthatók. A pajzsokban rendkívül aprólékos és részletező modorban megfestve balra a tatai vár látképe (A tatai vár belseje felirat azonosítja a jól ismert épületet), jobb oldalon pedig egy országút, távoli falu, dombok, a háttérben folyóval, amelyen gőzhajó halad. A kanyargó országút mellett az útjelző táblán olvasható az Almás felirat, amely meghatározza az ábrázolt vidéket: a Tatával szomszédos Dunaalmás dombjait. Az országcímer mezőjén felirat olvasható: Lám az ember egyszer éli Isten tudja mit cserél. Igyál! igyál igyál tehát Vigadj és ne sírj!!! A címer fölött kétoldalt a nemzeti színű szalag felirata: Igyál! Igyál barátom Rövid az élet Örök a sír! - Éljen a haza! - Ne nézd! Ne nézd jövődet Élvezd a jelent Vigadj és ne sírj. Az országcímer felső sarkainál babérkoszorúkban a P. és I. betűk olvashatók. Kancsónk szellemében a fazekasság termékeihez kötődik. Népi csutorákon szokásos az ehhez hasonló, a használatra utaló, hangulatkeltő kádenciákat, leegyszerűsített bordalidézeteket díszítményszerűen elhelyezni. A feliratozáshoz képest a festő és a megrendelő igényességét jelzik a háttérként használt tájképek és nemzeti jelképek gazdag képi világa. A 19. század második felének későromantikus, nemzeti jelképeket használó korszaka szívesen látta az ilyen ábrázolásokat, amelyeknél egybeesik a magyar bor ünneplése, a bor nemzeti értékként és szimbólumként való megjelenítése és a nemzeti érzelmek gyakran szomorkás, búsongó kifejezése a borivás, a társasági események, szüreti vigasságok során. Boroskancsónk a népies zsánerek, népszínművek és a magyar nóta születése körüli időszak jellegzetes kelléke. A megrendelőről, P. I. úrról mindössze annyit tudunk, hogy valószínűleg tatai volt, szőlőbirtoka és pincéje pedig, melynek termését a kancsóban tartották, a dunaalmási dombok táján lehetett, ezért ábrázolták a pajzsokban ezeket a vedutákat. A kőedénygyár alkalmazottainak, mintázóinak, festőinek nevét ma még nem ismerjük. Edényünk festőjét ugyanúgy a monogram rejti (F. Gy. J. jelzéssel azonosítja magát az edény talpán), mint a megrendelőt, a tatai szőlősgazdát. Van ugyanakkor egy másik edényünk, amely F. Gy. J. mester újabb festői kvalitásait fedi fel, egy csutora. 422