Fülöp Éva – Kisné Cseh Julianna szerk.: Komárom – Esztergom Megyei Múzeumok Közleményei 6. (Tata, 1999)

Fűrészné Molnár Anikó: Lakáshelyzet, otthonkultúra a 20. század első felében a tatai és a dorogi szénmedence bányatelepein

mek közelében munkástelepeket létesítettek. A földműves-bányász falvak arculata tehát a 19. század végétől kezdett jelentősen átalakulni, akkor, amikor megindult a bányászok tömeges bevándorlása, s főként, amikor kialakultak a bányászkolóniák. A századfordulón még viszonylag kevés volt az olyan iparvállalat, amely nagyszámú munkáslakás építésére és fenntartására határozta volna el magát.

9 A magánkézben lévő vállalatok közül főleg a bányák kényszerültek - munkaerő-gazdálkodási okokból - munkáslakások építésére, fenntartására. így ezek a munkáslakások „nélkülözhetetlen üzemi berendezésekké" váltak.

10 A századforduló Magyarországán a gyáripari munkásság mintegy 85%-a, az egész munkásság 90%-a saját maga volt kénytelen lakásáról gondoskodni.

11 Rendkívül kevesen éltek a saját házukban. A munkásság többsége, meghatározó hányada tehát bérlakásban élt. A gyári munkáslakások, amelyek igen nagy számban épültek épp a századelő első másfél évtizedében, gyakorta jelentettek kiváltságot meghatározott munkásrétegek számára. Igen jelentős hányaduk készült már eleve jobban fizetett szakmunkások részére, de általában is igaz, hogy a többnyire egyszoba-könyhás, ám infrastrukturálisan helyenként jól ellátott szolgálati lakások a bérjövedelem naturális részét képezték. így volt ez akkor is, ha a munkáltató bért kért a lakások használóitól, hiszen ez a bér rendszerint alacsonyabb volt, mint a tisztán bérlakások bérleti díja. A gyári kolóniák munkáslakásainak alapjában két típusa különíthető el: túlnyomó hányaduk olyan szoba-konyhás, vagy ennél is kisebb lakásokból állt, melyek évi bére 150 korona alatt maradt. S persze léteztek munkás tömegszállások is, az ún. munkáskaszárnyák a nem házas alkalmazottak részére. A gyári munkáslakások mások típusát a rendszerint kétszobás és jobb minőségű lakások képezték, melyek évi bére relatíve alacsonyabb, sőt használóik gyakorta gyári juttatásként, ingyenesen lakhatták. Ők többnyire külföldről származó és jobban fizetett szakmunkások voltak, akiknek megtartása létkérdést jelentett az üzem tulajdonosának. A vállalati lakás ugyanakkor külön kötöttséget jelentett lakójának. A bányamunkás sok esetben kénytelen volt eltűrni a sértő bánásmódot, az alacsony bérezést, hogy megmaradjon a fedél a maga és a családja feje fölött. A lakással, az alacsony lakbérrel sikerült is a munkások többségét a bányatelephez kötni és gyakran még a szervezkedéstől is távol tartani. Hiszen akit elbocsátottak a bányától, azt kivétel nélkül a lakásból is kitették.

12 A tatai szénmedencében az első lakóépület alapozását 1897-ben kezdték meg. A „gyors és nagyobb arányú építkezéseknél igényelt téglamennyiség szükségessé 9 GYÁNI 1990, 360.10 10 KÖRMÖCZI 1980, 135-136. 11 GERGELY A. 1971, 431. 12 GERGELY E. 1988, 105. 487