Somorjai József szerk.: Komárom – Esztergom Megyei Múzeumok Közleményei 4. (Tata, 1991)

Kakuk Tamás: Tábori történetek. Tatabányaiak a szovjet munkatáborokban

Jóval később írtam neki oroszul, meg a szülőfaluja vezetőségének. Nem jött rá válasz. 1976-ban a Filatéliai Szemlét lapozgattam, mert bélyeggyűjtő vagyok, s volt ott egy illető, aki odavalósi volt, ahova Daria. Na, ő válaszolt. így eljutottam hozzá, de sajnos addigra meghalt. Sztarova a falu neve. Szegényke ott nyugszik. - Merrefelé járt még, milyen táborokban raboskodott? Kazahsztánban töltöttem a legtöbb időt. Mindenfélét dolgoztam a mezőgazdasági munkától a f airtásig, a hullák eltemetéséig, mindent. - Meséljen el egy tábori napot. Szaranban, ez is Kazahsztán, építkezésen dolgoztunk. Öt órakor ébresztő. Felöltöztünk, már amink volt. Reggeli az étkezdében. Hát, az ottani ételekről nagyon nehéz beszélni. Káposzta leves, köles kása, vagy zabkása, 60 dekagramm kenyér. Azt egy ültő helyemben megettem. Na, elkezdtek kolompolni. Sorakozó, kiszámolták az embereket a munkahelyekre. Katonák körbe, kezeket hátra, beszélgetni tilos. Öt kilométer szótlan gyaloglás. Négy emeletes házakat építettünk. Én a kultúrháznál dolgoztam, a termek plafonját szegélyeztem gipsszel. Ehhez nagyon értettem, az orosz brigádvezetők a csodájára jártak. Délben két-három deci kása. Este hatig robotolás tovább. A lágerben a szokásos vacsora, szárított hal, vagy káposzta leves. Éjszakára bezártak minket a barakkba, WC-nek belül felállítottak egy nagy hordót. Mit mondjak 1950-ig kibírhatatlan állapotok voltak. Utána valamivel könnyebb lett. Mi magyarok elesettek voltunk, mert mi sehonnan semmilyen segítséget nem kaptunk. A lengyelek, litvánok, észtek, oroszok, ukránok kaptak csomagot. Belénk meg csak meg rúgtak. Mondok példát. Tél volt, s ha a hó elkezdett esni, s azt fújta a szél, akkor az úgynevezett burán keletkezett. A kinyújtott kéz végét sem látta meg az ember. Félt is ettől mindenki, mint a veszedelem, őrök, rabok egyaránt. Szállingózik erősen a hó, valaki elkiáltja magát: jön a burán. Egy pillanat alatt összeterelték azt a sok ezer embert, s irány vissza a lágerbe. Mit ad Isten, mire beértünk elállt a hó. Dühöngött a lágerparancsnok, s váratlanul rám mutatott. A barakk helyett cellába kerültem. Egyszer félméteres betonbunkerbe. Három napig tőlem azt se kérdezték, élsz-e még, egyáltalán miért vagy itt? Negyedik nap kinyílt az ajtó, a lágerparancsnok kérdezi: Te meg miért vagy itt? Nem tudom - válaszoltam. Takarodj - ordított rám. így menekültem meg, ott fagytam volna halálra, abban a betonketrecben. - Hogyan bírták ki egymást az emberek, a foglyok? Nekem például ukrán jóbarátomvolt.MelnyikNyikoláj.FranzHennannnémettársunk is hozzánk tartozott. Ha Nyikolá jnak csomagja jött mindig megosztotta velünk. Megpróbáltunk együtt maradni akkor is, ha egyik lágerből a másikba vitték valamelyikünket. De a magyarok között is volt olyan, aki spicliskedett. Egyszer szökésre készülődtünk. Persze komolytalan terv volt ez, mert onnan megszökni... Ez Szpaszkon történt. Na, valamüyen Pistának hívták a fiút. Beárulta. Kitudódott, hogy ki súgta be a dolgot. Az orosz foglyok számoltak le vele. Egyikük hátulról a szemem láttára hasította szét a fejét egy csákánnyal. Utána szólt az őrnek, vigyétek a spicliteket. Nekünk meg a szökési tervből semmi problémánk nem lett. Az orosz meg kapott 25 évet, de nem nagyon érdekelte, mert előtte már nyakába varrtak huszonötöt. - Melyik évtől kezdtek el reménykedni, hogy előbb szabadulnak? Ötven után már enyhült a helyzetünk. Ötvenháromban már fizetést is kaptunk, vehettünk rajta a kantinban grízkását, rizst, fehér kenyeret. Néha még filmet is vetítettek. Na, ekkkor már picit bizakodtunk. Néha találkoztam ottani civilekkel. Mit mondjak jónéhányan rosszabb körülmények között éltek akkor. Az egyszerű orosz emberek is rengeteget szenvedtek, borzasztó körülmények között éltek. De legalább otthon voltak. 146