Somorjai József szerk.: Komárom – Esztergom Megyei Múzeumok Közleményei 4. (Tata, 1991)

Kakuk Tamás: Tábori történetek. Tatabányaiak a szovjet munkatáborokban

vittek fel. A vádak ugyanazok. Hetvenkét órát kellett állnom az egy négyzetméteres cellában. Ellenkezni nem volt értelme. Aláírtam a jegyzőkönyvet. Visszavittek Pestre, tíz évet kaptam. 3. Adamek István védekező önfegyelme fellazul. Felpattan helyéről, s rója a hosszakat. Mint egykor a büntető-zárkában. Faltól falig. Monoton ritmusban követik egymást a pokoljárás stációi. Harkovi gépgyár, Marinszkij mezőgazdasági láger. Ez már Szibéria. Vonatra vezénylik az elcsigázott embereket. Az Amuron komppal kelnek át. Tengeri utazás a Szovjetszki j Latvija nevű hajón. Összezsúfolva, táplálék nélkül. Megérkezés a célállomásra. Magadan: Kolima kapuja. A tranzitláger nyolcvanezer ember befogadására alkalmas. Az utánpótlásra szükség volt, mert a nagy hideg, az embertelen körülmények, a nehéz fizikai munka, az éhezés valósággal tizedelték a kolimai táborlakókat. Az arany-, a szén-, a wolframbányászaton túl, sok más tevékenység kapcsolódik a lágerekhez. A táborok bejáratánál felirat hirdette: "A munka dicsőség és hősiesség dolga!" 4. -Olcsánban az Indigirka folyó mellett dolgoztam. Ott három hónapig volt olyan idő, mire azt mondhatjuk, hogy hasonlít a mi korai tavaszelőnkre. De éjszaka akkor is három milliméteres jég rakódott a vizek tetejére. Ezek nem törődtek se istennel, se emberrel, csak hajtottak minket. Óriási területen bányásztuk az aranyat. Télen fát vágtunk, hogy felmelegítsük a fagyott földet. Egymástól öt-hat méteres távolságban vájtuk a lyukakat. Persze nem csákánnyal, hanem pajszerrel. Halina csizmánk volt, de csupa szakadt, ócska rongy. Az a zsíros gönc ami rajtunk volt, nem védett a hidegtől. Hét méter mélyre mentünk le, egészen az aranyrétegig. Mikor kín-keservvel sikerült, a lyukakat teledobáltuk robbanóanyaggal. A lőmester helyezte el a gyutacsokat. Olyat emberfia nem látott. A robbanás úgy nézett ki, mintha valaki tenyerébe venne egy marék földet, aztán a másik kezével megü tné fölfelé. Jöttek a dózerek, kanalas markolók, meg mi a foglyok. Görgetni, hordani az irdatlan kődarabokat, egybemaradt földmonstrumokat. Nem viccelődtek velünk. Egész nap robotoltunk. Ehhez a munkához húsz deka kenyeret adtak, meg félliter híg levest. Éveken át. 5. Az aranymosás folyamatáról Adamek István szívesen mesél. Hangsúlyaiban fellelhető a hozzáértő szakember büszkesége. Ezalatt nem jut eszébe, hogy milyen drága árat fizetett tudásáért. - A mosáshoz amerikai mosóteknőt fektettünk le. Aztán volt a pribor. Ez olyan gép. mint a szénmosó: forgórácsos. Ebbe öntöttük bele a föld meg az arany keverékét, a koncentrátumot. Ahogy a szerkezet forgott körbe-körbe, az aranyrögök megültek a fogakba. Akkor jött a kasszír, és az aranyrögöket begyűjtötte. Nekem elég lett volna egy napi termés, most nagyon gazdag lennék. Amíg Szibériában voltam egyetlenegyszer esett az eső. Szakadt, mintha dézsából öntenek. A bányában teljesen elmosta a földet. Ahogy kisütött a nap, telis-tele volt minden apró aranyrögökkel. A civilek, az őrök, a rabok együtt szedegették zsákokba. Még a gyerekeket is munkára fogták. 141