Somorjai József szerk.: Komárom – Esztergom Megyei Múzeumok Közleményei 4. (Tata, 1991)

Kakuk Tamás: Tábori történetek. Tatabányaiak a szovjet munkatáborokban

TÁBORI TÖRTÉNETEK TATABÁNYAIAK A SZOVJET MUNKATÁBOROKBAN Kakuk Tamás (ITT-HON Szerkesztősége, Tatabánya) Előszó helyett Gyermekkoromban apám mesélte, hogy azutca elején lakó Józsi bácsi nyolc évután jött meg Szibériából. Iskolából hazafelé jövet gyakran láttam. Márciustól hófehér atlétatrikóban támasztotta délutánonként a kapufélfát. Felnőtt fejjel akadtam rá a poros szakszervezeti könyvtárban az Iván Gyenyiszovics egy napjára. A borító belső oldalán pecsét: Magyar Acélárugyár Kisrugó Üzeme. Esztendők múltak el megint, amíg egy borongós novemberi napon valaki a kezembe nyomta Szolzsenyicin másik könyvét, a GULAG-szigetcsoportot. Megdöbbentett. A tatabányai lágerlakók közül 1990 tavaszán felkerestem néhányat. Nem mindegyikük vállalkozott a beszélgetésre. A megnyilatkozók pedig kisebbíteni igyekeztek szenvedéseiket. Évtizedek teltek el, de a hazaérkezésükkor kapott hallgatási parancsot családi körben sem szegték meg. Nem félelemből, szeméremből. Az átélt kínok és az egykor szilárdnak látszó politikai rendszer óvatosságra intette őket. Volt, akit a rendőrség az 1980-as évek közepéig figyelt. A megszólalók is szívesebben maradtak a kronológiai történetnél. Ezt nehezen értettem meg, de nekem nem kellett hetvenkét órát állnom az egyszer egy méteres cellában, nekem nem tömtek a számba emberi ürülékkel teli felmosórongyot, és nem bányásztam mínusz negyven fokban aranyat Kolimán. Kolima. Hatalmas terület Szibériában, hegy és folyó is viseli ezt a nevet. A szárazföldről - lágernyelven a Nagy Földről - a tajga miatt megközelíthetetlen. Délről, az Ohotszki-tengeren szállították ide a rabokat. Persze az ország más területén is számtalan munkatábor nyelte el a szerencsétlen sorsú embereket. Északon, a hírhedtebbek közül való Vorkuta. A szovjet munkatáboroknak három fajtáját különböztették meg. A javító-nevelő kolóniákat az apróbb hivatali vétséget elkövetők számára hozták létre. Tömeges javító-munkatáborok az ország távoli vidékein létesültek, a "társadalomra nézve veszélyes elemek"elzárására. Mindenki idekerült, akit az 58-as paragrafus alapján ítéltek el. (A Magyarországról elhurcoltakra is ennek a törvénynek az egyik cikkelyét alkalmazták. Diverzió a szovjet hadsereg ellen. A harmadik változat szigorúan elzárt büntetőláger azoknak, akik mint elítéltek megsértették a lágerrendet. Felsőgallát, Tatabányát, Bánhidát 1945 márciusában foglalták el a szovjet csapatok. Néhány napig maradtak. A német hadsereg - páncél hadosztály bevetésével - a Dunántúl közepéig szorította vissza őket. Ekkor újra behívásra szólító plakátok jelentek meg az utcákon, a bevonulásra kötelezett tizen-huszonévesek választhattak felkoncolás és engedelmesség között. Az ügyesebbek Harasta István zászlós vezetésével önvédelmi osztagot szerveztek. Ezzel hozzájutottak egy igazolványhoz, amely felmentést adott a bevonulási kötelezettség alól. A csoport tagjai többségében a szomszédos kisváros gimnáziumának növendékeiből kerültek ki, ezért a "Tatai Század" elnevezést választották. Természetesen nem óhajtottak a visszatérő szovjet csapatokkal harcba bocsátkozni. A cél a túlélés volt, s ezt az igazolás biztosította. Otthon várhatták meg a háború végét. Megúszták. A háborút. A szovjet munkatáborokat nem. Az 58-as paragrafus alapján mondtak felettük ítéletet. 139