Fűrészné Molnár Anikó szerk.: Komárom – Esztergom Megyei Múzeumok Közleményei 3. (Tata, 1989)

Néprajz - Tisovszki Zsuzsanna: Népi orvoslás, növényismeret Esztergom-Szentgyörgymezőn

kappan lett. Utána olyan szépen ült a tojásokon! Kikeltette a kiscsirkéket, megvédte őket, megmaradt a kakastermészete. A sebet hamuval szórta be ő is" (Gy. M-né). Állatok fölszakadt bőrét, húsát is vizeletes borogatással kezelték, ami - az elbeszélések szerint - használt (Gy. M-né). A jószágokat megpróbálták védeni a legyek, a böglyök hada ellen: „Mikor az állatokat megtámadják a bőgők, be kell kenni a szőrüket vadalmával, akkor elmennek a nagy legyek" (Gy. M-né). IRRACIONÁLIS GYÓGYMÓDOK - RONTÁS - A RONTÁS ELHÁRÍTÁSA Elöljáróban elmondtam, hogy a népi gyógyászatban gyakran nem különíthető el a racionális, ésszerű, gyógynövényekkel vagy egyéb okszerű, természetes anyagokkal történő orvoslás, és az irracionális, a természetfeletti erőkre, hiedelmekre, mágiára támaszkodó, apelláló gyógyítási eljárás. A következőkben ezekről a praktikákról szólok. Érdemes megjegyezni, hogy túlnyomó többségben kisgyermekek, illetve állatok az elszenvedői a rontásnak, rontásbetegségnek, szemmelverésnek, melyek az irracionális gyógymódokat, mágikus eljárásokat vonják maguk után. Se szeri, se száma a csecsemő, kisgyerek, valamint az állatok megrontásáról szóló hiedelemtörténeteknek - ennek magyarázata abban rejlik, hogy az apró gyerek és az állat többnyire minden előzmény nélkül lesz rosszul, lesz hirtelen beteg - jobban mondva, nem tudja közölni, mije fáj, mit érez, amiről környezete megállapíthatná a betegséget. így sokszor tanácstalanul álltak a szenvedő apróság, vagy a jószág fölött, természetfeletti erőket és módokat híva segítségül a baj megoldására. Persze, olykor felnőttel is megtörtént, hogy megigézték. Idézek rá néhány esetet. A MEGRONTOTT GYEREKET onnan lehetett felismerni, hogy egyfolytában sírt, nem evett, dobálta magát, belázasodott. Ilyenkor „parazsat vettek ki a sparheltből, faszenet, piszkavassal 4 darabba törték": a legnagyobb férfit jelentett, utána következő fiút, aztán asszonyt, a legkisebb darab jelentette a lányt. (Ugyanis a rontó személyét akarták ily módon kitalálni - több ismerősre, falubelire gondoltak, általában 3-4 látogató neve merült fel, akik a rontást elvégezhették.) Vízbe rakták a négy széndarabot, s figyelték, melyik merül a víz alá. „Amellik széndarab lemerült a víz alá, annak a szemverése ártott (annak, akit a széndarab jelképezett). Volt, hogy meg is tudták, ki az. Aztán mondták annak, hogy ne nézze meg a kicsit. A legtöbbször elismerte az illető, hogy tényleg, az ő szeme árt" (S. F.). A rontás elhárítására más megoldás is kínálkozott. „Tisztesfűbe", „umapißbe" fürösztötték meg a gyereket. Űrnapján minden színnél (sátornál) szedtek füveket, mindenféle növényt. Ez volt az „úrnapi fű". A növénykötegeket, minden színhez, sátorhoz betették, majd a megszentelés után hazavitték, mosófazék forró vízbe áztatták, s amikor kellő hőmérsékletűre hűlt, megfürösztötték benne a szemveréses gyereket (ha éppen akkor kapott rontást), ha nem volt baj a gyerekkel, a füveket eltették, megszárították, ha szükség került rá, elővették. „Ez ma is van, akinek nem használ a szeme..." - mondják az idősek. A fürdetés ideje és száma meghatározott volt: napnyugta után és napfölkelte előtt háromszor egymás után kellett füröszteni ebben a fürdőben a gyereket. „Már amikor másodszor fürösztötték, már akkor kicsikét nyugodtabb volt" - teszik hozzá (Sz. J-né). 47