Fűrészné Molnár Anikó szerk.: Komárom – Esztergom Megyei Múzeumok Közleményei 3. (Tata, 1989)

Történelem - Dr. Székelyné Dévai Judit: Kis magyar oktatástörténet különös tekintettel Komárom-Esztergom megyék 1868–1945 közötti időszakára

natkozó statisztikai adatok összeírása, mely alapján képet kaphatunk arról, mi jellemezte a XVIII. század második felének népoktatását: „Tátongó hézagok és kirívó fogyatkozások katholikus és protestáns falusi iskolákban egyaránt. Az oktatás anyagi és szellemi feltételei elégtelenek. Tankötelezettség nincsen; az oktatás rendetlen; százával vannak olyan iskolák, ahol a tanulók száma nem haladja meg a 10-et, s ezrével olyanok, amelyekben a szorgalmi idő legföljebb 4-5 hónapra terjed, mert a jobbágyok az év legnagyobb részében mezei munkára fogják gyermekeiket. Nem egy helyen éveken át szünetel az oktatás, mert nincs iskolamester vagy nincs iskolai épület, vagy nincsen tanuló (...) Tanítóképzés sincsen, s rendszeres felügyelet is hiányzik. A tanítók egy személyben kántorok is, ezenkívül igen gyakran falujegyzők is: általában műveletlenek, sokan rendetlen életűek és kötelességmulasztók. (.. .) A falusi és mezővárosi iskolamesterek száma az 1773-ban befejezett összeírás szerint Magyarországon: 4315. Mivel pedig ugyanekkor az országban 8240 falvat és 502 mezővárost, összesen 8742 helységet számláltak, tényként megállapítható, hogy a helységeknek mintegy a felében nem volt iskolamester." ° Többlépcsős előkészítő munka (a pozsonyi normaiskola megnyitása, a tanügyi pénzalapok megteremtése, a tankerületek megszervezése) után 1777 első felében Ürményi József, a bécsi udvari magyar kancellária tanácsosa dolgozta ki a hazai tanügy teljes rendszerének tervezetét, melyet Mária Terézia 1777. augusztus 22-én írt alá. * A Ratio a tanügy egységes irányítását iktatta törvénybe: az ország egész köznevelésének felügyeletét az állam biztosította. Azonos tantárgyakat és adminisztrációt vezetett be, a tananyagot és a követelményeket egységes szintre emelte a katolikus és a protestáns iskolákban egyaránt. Szabályozta az összes oktatási fokozat tantervét, közigazgatását és rendtartását. Azt, hogy gyökeres változást mégsem tudott hozni, Fináczy a következőkkel magyarázza: „A közoktatás egyetemes rendezésének sikere mind szervezeti, mind tanulmányi tekintetben oly szellemi és anyagi erőforrásokat kívánt volna, melyekkel Magyarország nem rendelkezett. Hiányoztak az új feladatokkal megbirkózni tudó, kellően képzett tanítók és tanárok, hiányoztak az oktatás segédeszközei (felszerelések, könyvtárak, természettudományi gyűjtemények, térképek stb.), és az új tantervhez alkalmazott iskolakönyvek. Ily körülmények között a tanulmányi rend újításainak nagy része egyelőre papíroson maradt." A népoktatás ügyét a magyar jakobinusok is zászlajukra tűzték, nemcsak az írásolvasás tömeges tanítását, hanem a nép felvilágosítását, a vakhittől való megszabadítását követelve. A reformkorban a polgárság, a „kiművelt emberfők sokaságának" képzése összekapcsolódott a nemzeti függetlenség kérdésével. Ez utóbbi sarkalatos pontja volt az iskolai magyarnyelvűség, melyet az 1844. évi 2. te. 9. §-a biztosított. A köznemesi reformellenzék ugyancsak követelte, hogy mozdítsák elő a polgárság kiműveléséhez szükséges szakképzést. Az iparfejlesztés érdekében szálltak síkra a pesti műegyetem, a városi ipari vagy reáliskolák, mezőgazdasági képzők felállításáért. A hiányok pótlására indult meg 1841-ben az Iparegyesület mesterinas-iskolája és a József-ipartanoda. Az 1848/49. évi magyar forradalom a nevelésügy területén is fontos eseményeket és állásfoglalásokat hozott. Vasvári Pál, Tavasi Lajos kezdeményezésére ült össze 1848. július 20-án az első egyetemes tanítógyűlés, majd egy hónappal később báró Eötvös József, a magyar kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere terjesztette az országgyűlés elé népoktatási törvényjavaslatát. A kezdeményezés jelentősége abban áll: törvényerőre akarta emelni az elemi oktatás polgári jellegű átalakítását, az iskolázás kötelezettségét és ingyenességét, világi jellegét, a korszerű, tudományos és 140