Kisné Cseh Julianna (szerk.): Annales Tataienses IV. Arx – oppidum - civitas. A vártól a városig. Tata évszázadai. Tata Város Önkormányzata – Mecénás Közalapítvány, Tata, 2004.
Kemecsi Lajos: Hagyatéki leltárak Tatáról, a 19. század elejéről
pokróc és a szűrposztó volt a legjellemzőbb. A tatai iparosok a 18-19. század fordulóján 13.000 vég posztót állítottak elő, amely 52.000 szűr elkészítéséhez volt elegendő. A mesterek száma ekkor megközelítette a 200-at. A mesterek hozzátartozóit, illetve az iparban alkalmazott legényeket is számba véve, a 19. század első éveiben közel 1000 embernek adott kenyeret ez az iparág. A hagyatéki leltárak között szereplő kézművesek közel egyharmada ezt a mesterséget folytatta. A kézművesek megnevezése nem következetes a hagyatéki iratokban, mert egy részüket csapónak, másokat posztósnak nevezik. A leltárakban összeírt munkaeszközök alapján azonban egyértelmű, hogy azonos mesterséget folytató kézművesekről van szó. Sajátos az, hogy az 1722-ben alakult fazekascéh tagjai közül egynek sem maradt fenn a hagyatéki leltára. A szép számmal megőrződött tatai kézműves inventárium között a korszakban már az egyik legerősebb céhre nem találunk utalást, bár igaz, hogy a helyi jellegzetes népi kerámiát előállító kézművesek tevékenységének csúcspontja kívül esik a vizsgált korszak határán. A 19. század utolsó harmadában a Dunántúl második legnagyobb fazekas centrumaként ismeretes Tata. Ez a hiány is jelzi, hogy pusztán az esetlegesen előkerült hagyatéki leltárak alapján nem alkothatunk teljesen hiteles képet még a vizsgált perióduson belül sem. A tatai iparosok mobilitásának vizsgálatához illetve etnikai megoszlásuk feltárásához a hagyatéki leltárak mellett több más levéltári forrás nyújt segítséget. Pusztán az inventáriumok alapján a 18. században végbement költözési hullám jelentősége éppen csak érzékeltethető. A magyar iparosok között nagyobb stabilitást tapasztalunk, mivel többségük alacsonyabb képzettséget igénylő szakmában dolgozott és gazdálkodásuk sem korlátozódik kizárólagosan az iparos tevékenységre. A tatai iparosok hagyatéki leltárainak vizsgálata alapján megállapítható, hogy a mesteremberek is végeztek ekés földművelést. Összevetve a korábban publikált leltárakat elemző hazai kutatási eredményekkel, megállapítható, hogy a tatai kézművesek ekés földművelésének aránya számottevő, ha nem is olyan súlyú, mint Halason, de meghaladta a ceglédiek mértékét. 16 A különböző mesterséget gyakorló iparosok gazdasági és társadalmi helyzetének elemzése mellett az ország távoli területein élő, azonos ipart űzők inventáriumai is szolgálnak esetenként tanulságokkal. 17 Az inventáriumok tanulsága szerint a helyi születésű lakosok, tősgyökeres iparosok házat, esetenként földet is örököltek szüleiktől. Gyakori, hogy több darabban lévő földjeik egy részét örökölték, a többit vásárolták. A ház nagyságát és berendezését a kézműves mester anyagi helyzete alapvetően meghatározta. A lakóház alaprajzi tagolódása hasonló a parasztházakéhoz. A legtöbb esetben négyhelyiséges házat írtak össze: elülső ház, konyha, hátulsó ház, kamra. Egészen alacsony értékű házzal rendelkezett pl. Ribár János hazátlan zsellér, akinek ingatlana összesen csak 73 Ft-ot ért az összeírok szerint. Az iparosok között jelentős számban találhatóak olyanok, akiknek összeírásaiban szegényes, kisszámú tárgyi világ szerepel. Ezek közös jellemzője, hogy vagyonuk legértékesebb részét a mesterségekhez szükséges szerszámok, esetleg nyersanyagok jelentették. Az esetenként hiányzó, ritkábban szükséges szerszámokat az iparosok alkalmanként kölcsön is kérhették egymástól. 18 A mesterségükből befolyó bevételt bérmunkával, esetleg önálló gazdálkodással egészítették ki, mint ezt a 86
