Kisné Cseh Julianna (szerk.): Annales Tataienses IV. Arx – oppidum - civitas. A vártól a városig. Tata évszázadai. Tata Város Önkormányzata – Mecénás Közalapítvány, Tata, 2004.

Ifj. Gyüszi László: Tata az ország-leírások és útikönyvek tükrében

találkozik az ezer évvel megült, történelmi levegőjű városka kedves, virágdíszes utcáin az idegen. Az emlékébresztő kellemes csendben pedig monoton egyhangúsággal kelepelnek bele az utcák szögleteiből számtalan vízimalom mohülte, lomha kerekei. "

54 A II. világháború világégését kis városunk is megsínylette. Igaz, nagyobb károk az épületekben nem keletkeztek, de annál nagyobb volt a veszteség az előzőekben felvázoltakhoz képest. A grófi család elköltözött, a nagyobb üzemek tulajdonosai származásuk miatt ugyancsak elmenekültek, vagy éppen a deportáltak sorsára jutottak. A piaristák az iskolák államosításakor ugyancsak elkerültek a városból. Megszűnt minden, ami éppen hogy csak felépült, kialakult. A város „fénykora" a szürkületbe süllyedt. A város ugyan működött és némi fellendülés is tapasztalható volt, sőt megyei székhellyé is avanzsálhatott volna, ha a magasabb politikai érdekek nem a szomszédos bányásztelepüléseket egyesítik és avatják várossá és megyeszékhellyé. Talán nem is baj, hiszen nem épültek hatalmas lakótelepek a kertes házak helyére, nem települt jelentősebb nehézipar a településre. Közigazgatásilag ugyan község és nagyközség besorolást kapott Tata, de az itt lakók számára nem okozott nagyobb változást. Tata és Tóváros az maradt, ami maradhatott az 1950-es években. 1954-ben, 50 évvel ezelőtt közigazgatási szempontból újra várossá nyilvánították Tatát. A sajtóban és egyéb helyeken nem igazán lehetett olvasni erről. Kutakodásaink alapján egyetlen olyan cikket találtunk, amelyben az „új városról, Tatáról" írnak.

55 E cikkben történetileg mindent belezsúfolt szerzője: az elfogadható történelmi részeken át a mondák világába tartozó történetekig. A cikk „érdekessége" nem is ebben van, hanem abban, hogy egy sort sem szán arra, hogy éppen milyen állapotban van a királyok pihenőhelyeként, a magyar Salzburgként számon tartott város. A kor szellemiségét idézi a jövőbe tekintő leírás. „Most forgassuk előre az idő kerekét egészen 1910-ig. Nézzük meg Tatát a városi tanács városfejlesztési tervének tükrében. Sima betonúton gördül az autó Almásfüzitőtől Tatáig. Az állomástól menjünk a Berta malom felé. A betonozott út két oldalán gesztenyefasor. Mögötte kultúrpark terül el. ...A Fényes folyóra nem ismerni rá, medrét kiszélesítették, két partját betonozták. ... Tata központjában két méterrel szélesedett az út. A beépítetlen házhelyek helyén csinos házak sorakoznak. ... Tata fürdővárossá alakult. A vár alatti kanyarban emeletes házak között visz az út. Itt emelkedik az új tanácsháza is. A várat helyrehozták és ideköltöztették Tata múzeumát. Régi, kopár Kossuth-térre nem lehet ráismerni. ... Itt is virágágyak teszik üdévé a levegőt, lombos fák között sétálnak Tata dolgozói.... nyaralók, szállodák egész sora biztosítja az emberek kényelmét. ... Menjünk el a Néppark felé. A kioszk helyén gyönyörű úszószálloda épült fedett uszodával. A Cseke-tó partján csónakház áll, távolabb új, korszerű sportpályákon játszanak a fiatalok. ...A kialakult városközpont körül frissen nyújtózkodik a város. A régi, sokszáz-éves házak, volt rendházak eredeti formájukban simulnak bele az új házak rengetegébe. "

56 A cikk utolsó bekezdését már nem is idézem, az a kor propagandájának egyik szép példája. De a szerző így képzelte el Tatát az 1970-es évekre. Nem vitatom, hogy sok fejlődésen ment keresztül a város, de azt hiszem jóval több az a veszteség, ami eltűnt, elpusztult, de talán még nem ment feledésbe. 221