Kisné Cseh Julianna (szerk.): Annales Tataienses III. Régészeti adatok Tata történetéhez 1. (A Tatán 1999-ben megtartott tudományos ülésszakon elhangzott előadások anyaga). Mecénás Közalapítvány, Tata, 2003.

Ifj. Bóna István: A tatai római freskós szoba mennyezetének restaurálása

get adva a látogatónak, hogy saját fantáziáját használva, és a hiteles töredékek látványát élvezve, maga formálja meg vízióját a római mesterek munkáiról. A mennyezet esetében el kellett tekintenünk ettől a szigorúságtól. Ott ugyanis a finom motívumokból álló úgynevezett tapétaminta és a benne lévő kör alakú képmezők érthetetlenek lettek volna bizonyos fokú kiegészítés nélkül. A RESTAURÁLÁS A GYAKORLATBAN A helyreállítás kisebb-nagyobb megszakításokkal mintegy harminc évig tartott. Valószínűleg folyamatos munkavégzés esetén is igénybe vett volna legalább egy évtizedet. A római szoba rekonstrukciója a vár egyik középkori termében készült el. A terem nagyobb, mint a római szoba, ezért két oldalon és a mennyezet fölött légrés van. Úgy lehet a legjobban elképzelni a szoba elhelyezkedését, mintha egy nagy dobozt tettünk volna a középkori helyiségbe. Ez azt jelenti, hogy a ma látható oldalfalak és a mennyezet nem a befogadó terem valódi falai. A római teremben járva álfalakat és álmennyezetet láthatunk (IV. tábla 1-2.). Amikor négy évtizede a munka elkezdődött, az egyik általánosan elfogadott eljárás az volt, hogy a darabokból összeállított, összeragasztott freskóegyütteseket gipszbe öntötték, így kemény, súlyos lapokat kaptak, melyeket nehéz volt kezelni. Ezekből aligha lehetett volna a jelenlegi együttest megépíteni. Ráadásul a gipsz egy kicsit oldódik a vízben, lassan átitathatja a vakolatot, a festett felületeken nehezen eltávolítható kérget képezhet. A vakolatban esetleg jelenlévő anyagokkal reagálva igen pusztító hatású sókká alakulhat át. A gipsz túlzott keménysége miatt is az eredeti vakolat romlását okozza, ráadásul az így készült helyreállítások később nem szedhetők szét sérülésmentesen. Ha a freskó véletlenül megázik, a bekövetkező pusztulás gyors és drámai. A kialakítandó panelek súlyának csökkentése érdekében gyakran az eredeti vakolatot levékonyították, néha szinte a festékig eltávolították. Ezzel olyan könnyűvé és hajlékonnyá tették a festményt, hogy azt akár vászonra is lehetett ragasztani. A baj csak az, hogy pontosan azt a vakolatot pusztították így el, melynek a freskók fennmaradását köszönhetjük. Mint fentebb említettük, a tatai freskó restaurálásánál az ilyen elvékonyítást Bíró Endre szigorúan megtiltotta (V tábla 1-2.). AZ OLDALFAL ÖSSZEÉPÍTÉSÉN ALKALMAZOTT ELJÁRÁS (A munkát Móré Miklós, a Szépművészeti Múzeum főrestaurátora végezte, illetve vezette.) A hatvanas években a legkorszerűbb eljárás a műanyag habba való beültetés volt. A restaurátorok is ezt választották. Vastag polisztirol-hab (hungarocellként volt köz153